Ma két éve, hogy a Maalbeek metróállomáson és a zaventemi repülőtéren bomba robbant. Harmincketten halak meg, és háromszáz negyvenen megsebesültek. Belegondolni is szörnyű. Kedvesem több bejegyzést is írt ezekben a napokban:

Egyetlen metrón múlt…

Tudom, hogy szeretnétek új híreket

 3 napos nemzeti gyász

Isten kegyelme

Csütörtök, ez a 3. nap

Most a harag

Az emberek még mindig emlékszenek. Nem csak azok, akik elveszítették szeretteiket, hanem azok is, akik hisznek abban, hogy fel lehet venni a harcot a gonosszal és lehet tenni valamit azért, hogy az emberek jobbá váljanak.

Egyszerű embernek tartom magamat, és még mindig nem tudom megérteni, mi visz rá másokat, hogy ártatlanokat öljenek. Akármelyik oldalon állnak. Talán már nem is fogom, csak állok tovább értetlenül  az emlékfal előtt.

Vagy a plakát előtt a nevekkel.

Egy vámszakértő kolléga is megsérült a két évvel ezelőtti robbantásban. Nem messze volt a bombától, amikor az felrobbant. Nagyon súlyosan sebesült meg: agykárosodást és combcsonttörést szenvedett, teste több helyen megégett. Két hónapig mesterséges kómában volt, az élete hajszálon függött. Később műtétek sora következett, több csontját is protézissel helyettesítették, többek között koponyája egy darabját. Bőrátültetéseken esett át. Fel sem fogható a fájdalom és szenvedés amiben része lehetett. Fél év kórház után még mindig nem mehetett haza, rehabilitációs központba került. Mindent előről kellett kezdenie: járni, beszélni, egyáltalán élni. Két év után már önállóan tud enni, egy kis segítséggel írni is tud, és újra beszélni tanul.

Csak árnyéka egykori keményen dolgozó önmagának, aki elismert szakértő volt, saját kertje volt a büszkesége, és imádta a családját. A család iránti szeretet sosem múlt el, de minden másért, ami korábban ő volt, most gigászi küzdelmet kell folytatnia. A neve nincs fenn a plakáton, de nem is baj. Minden baj és szenvedés ellenére van még egy esélye, hogy tovább szeresse a családját.

Fotó: rtbf.be