Még a covid előtt történt…

Hát ez a fél mondat rögtön megakasztott. Kicsit félelmetes, hogy úgy hivatkozunk egy járványra, mint egy történelmi időszakra: a covid alatt, a covid előtt. Remélem nemsokára már visszanézhetünk a covid utánra is!

Szóval még a covid előtt történt, hogy a metróból feljőve kalandba keveredtem. Vonattal jártam már akkor is dolgozni, Edéről (hozzánk legközelebbi állomás) a Gare Central-ig (Brüsszel központi állomása) járt a vonat, onnan metróval mentem a Maalbeek állomásra. Igen a nevezetes Maalbeek-re, ahol a robbantás is történt. Erről Kedvesem írt 2016-ban aztán 2018-ban és 2021-ben is.

Azóta persze visszaállt az élet a normál kerékvágásba. Kivéve ezt a bizonyos reggelt, legalábbis a számomra.

Utazás közben hangoskönyvet szoktam hallgatni, és mivel be van dugva a fülem, gondos körbetekintéssel ellensúlyozom, hogy nem hallok rendesen. Főleg a kereszteződésekben, ahol kétszer is körülnézek inkább, mint hogy egyszer sem.

A Maalbeek-i metróállomástól az utcáig egy irodaépület nyitott udvarán vezet át az út, majd van egy néhány méteres szakasz az épület alatt. A téli időszakokban nyolc óra körül még mindig csak dereng a hajnal, nincs rendes világos, az árkád alatt pláne nincs.

Békésen baktattam át az udvaron, és épp beértem az árkád alá, amikor a hátizsákom mintha hirtelen könnyebbé vált volna. Ösztönösen fordultam meg.

Egyenesen egy idegen pasas meglepett arcába bámultam fél méter távolságból.

Egy pillanat alatt összeraktam a dolgot. A krapek nagyon óvatosan követett, közel merészkedett, és megpróbálta kizipzározni a hátizsákomat. Vagy ő volt ügyetlen, vagy a zipzár járt nehezebben, mint amire számított, mert ezzel kissé megemelte a hátizsákot. Ez elég volt, hogy észre vegyem.

Egy pillanatig nem is tudtam, mi legyen. Itt egy tolvaj karnyújtásnyira, épp meg akart lopni. Fura módon nem ijedtem meg, inkább a felháborodás lett úrrá rajtam. Ki volt zárva, hogy valamit elemelt volna, akkor már rég inalt volna elfelé. A cselekmény kellős közepén kaptam rajta, és nem én voltam az egyetlen, aki meglepődött. Riadtan bámult rám.

Honnan vettem, nem tudom, talán filmekből, ahol tolvajt kiáltanak, de rákiabáltam, hogy hangerővel keltsek feltűnést, ami elriasztja.

Csakhogy belevittem egy csavart a helyzetbe. Ahelyett, hogy franciául (elvégre Brüsszelben voltunk) vagy angolul (az EU irodanegyedben mindenki beszéli) ripakodtam volna rá, magyarul üvöltöttem vele.

– Mi fenét csinálsz ember? El akartál lopni valamit? Tűnj a fenébe, mert hívom a rendőrséget!

Az ember úgy megrökönyödött, hogy egy pillanatra le is meredt. Egy arrajáró azt látta volna, hogy érthetetlen nyelven kiabálok valakivel, aki se köpni se nyelni nem tud, majd elrohan, mintha az élete múlna rajta.

A biztonság kedvéért még angolul kiabáltam a hátának néhányszor, hogy “Thief!”.

Kisvártatva egy járókelő érkezett, hozzám hasonlóan munkába igyekvő, aki valószínűleg távolabbról láthatta az esetet, mert a fejét ingatta, és mormogott valamit, hogy hová lett a közbiztonság.

Az irodáig a maradék távolságot arra gondolva tettem meg, hogy vajon hagyott-e valamilyen nyomot az emberben az eset, amikor egy kön

nyű prédának látszó, őszülő tisztviselő egy pillanat alatt kelet-Európai kiképző őrmesterré alakult át.

Fotó: commons.wikimedia.org