Múlt héten irtam egy bejegyzést. Válaszoltam a sorstársaknak, irtam akkor az érzéseimről. Megírtam, hogy miért nincsenek 21-én posztok. Nagyon hosszú lett.  Szétválasztom, külön bejegyzések fognak születni.

Rá kellett jönnöm, hogy muszáj ezekről beszélni, mert sok a sorstárs. Mi fél mondatokból is megértjük egymást, jó érezni nem vagyunk egyedül, mégsincs velünk van a baj. Mindenhol felbukkan egy-két  nem”kedves” megmondóember akinek sikerül az amúgy is talán épp lelkileg megerősödni próbáló lelkébe tiporni. Azt gondolják ezek az emberek, hogy tudják, érzik mi történik, de csak okoskodnak miközben fogalmuk sincs arról az örvényről, amely lehúzza a hozzánk hasonlókon átmenő családokat, szülőket, testvéreket, házastársakat, gyerekeket. A türelmetlenek sora, története mint kiderült a hozzám érkező levelekből végtelen. Ezekről igen is beszélni kell. Nem, nem a türelmetlenek, okoskodók miatt, hanem miattunk akik megéljük ezeket a vánszorgó mindennapokat.

Tudom jól, hogy a huszonegyedikei posztokat több százan olvasták minden hónapban. Nem vágytam erre, bár ne kellett volna. A múlt lassan elfakul az emberekben. Még a legjobb barátnak, családtagnak is megvan a saját élete amit él. De ahol a tragédia történt ott az az élet amivel együtt kell élni. Elsősorban nekik fognak folytatódni ezek a bejegyzések, mert tudniuk kell nincsenek egyedül és mind hasonlóan érzünk. Másodsorban azoknak a barátoknak, családtagoknak, ismerősöknek, munkatársaknak szól akik külső résztvevői, szemlélői, idővel türelmetlen, meg nem értői ennek a folyamatnak. Ők lesznek azok, akik elhúzzák a szájukat, vállukat megvonják. Majd talán egyszer befogadóak lesznek és beszélni fognak hozzájuk ezek a betűk, a szavak. Azt kívánom, hogy ne ilyen tragédia miatt!

Nekem tényleg erőt adtak Orvos-Tóth Noémi szavai, melyeket itt a blogban többször is megosztottam. Minden szó segített, hogy ne bolonduljak meg, hogy normális az amit érzek. 

“A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet.” Ezt kellene mindenkinek megértenie. Amikor valaki olyan embert veszítünk el, aki a mindennapjaink szerves része volt, akkor ne várja el senki, hogy eltelik pár hét, pár hónap és mi csak ugy megyünk tovább. Egy éve tudtam, hogy a gyermekeim, a babák segíthetnek át azokon a napokon. Jöttek, mentek, csakis miattuk voltam képes lélegezni, élni. Ez elég lesz-e, hogy körbenője a fájdalmat az élet? Nem tudtam. Őszintén? Talán nem is akartam. 

Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni.”  Erről az időszakról nem is lehet többet irni. Nincsenek rá szavak amelyek leírhatnák az érzést. Hát hogy mondhatnánk el azoknak akik csak néznek ránk? Nem érezhetik a fájdalmat ami ott van a nappalokban, ott van az éjszakákban. Ott van a levegőben, minden mozdulatban. Ott a vád, hogy te miért élsz és ő miért nem? 

Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat – ez csak később, visszatekintve válik világossá -, amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek.” Sosem felejtem el, amikor Ábelt megtanítottuk pacsálni fürdés közben. Hangosan sikongatott, boldogan nézett ránk törölgetve vizes kezével gyönyörű szempilláiról a vízcseppeket, amin e miatt még több víz lett. Ő csak kacagott. Olyan idilli volt a kép. Míg Gyuszival egymásra nem néztünk. Elakadt a lélegzetünk. Ugyanazt olvastuk ki a másik szeméből, ezt Katinkának kellene átélnie. Milyen boldog lenne, hangosan nevetne vele. Gyorsan kitöröltük a könnyeket a szemünkből, ujra mosolyogva fordult  Ábel felé.

Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé.” Hogy ez mikor jön? Annyi félék vagyunk. Nekem még igy egy év után is van, hogy felriadok kora reggel. Keresem Katinkámat. Az agyam már tudja, megtanulta, hogy a lelkemben él tovább. De ugyan ugy zakatol a szivem mint egy éve. Ilyenkor felkelek, lemegyek a nappaliba. Nézegetem a fényképeket. Nem csak a Katinkáét, a gyerekekét is. Próbálok emlékezni arra a boldogságra ami akkor volt amikor készültek. Változó, hogy hány zsebkendő fogy el ilyenkor. Idővel sikerül megnyugodnom, és ez a lényeg. 

Aztán néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor….!” Féltem, hogy ehhez több idő kell majd. De nem nehéz kimondani a nevét, nem nehéz emlegetni mikor kinek mit mondott. Még hallom a hangját is sokszor, amiért nagyon hálás vagyok. Persze nekem könnyű, csak magamat kell hallgatnom. Néha azt érzem, hogy ez az azonos hangszín egy ajándék. Főleg Ábelnek. Néha olyan különösen néz rám. Jó lenne tudni mit gondol mikor mesélek neki, énekelek, mondókát mondok, kedves fényt látok felvillanni a szemében. Talán ő sem tudja mi az amit érez. Majd elmondom neki pár év mulva. Sokat kell mesélnem, mesélnünk neki az ő csodálatos Mamájáról aki mindennél jobban szerette őt ezen a világon. 

Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt.” Erre összpontosítani kell, mert nagyon nehéz. Egy év elteltével próbálok mindig arra gondolni, hogy ne a harag, a fájdalom jusson eszembe hanem a hála. Hála, hogy 36 évig a mi drága kislányunk volt, 34 évig Esztikém, 26 évig Dávidkám, 24 évig Barnuskám testvére. Milyen sok szeretetet, törődést, kalandot, nevetést raktunk ezekbe az évekbe! Te jó ég, mennyi mindenre tudunk emlékezni. 

Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken.” Itt a lényege annak amiért ez lett az első írása ennek a sorozatnak és miért nincsenek huszonegyedikei posztok. Minden hónapban van 21-e. Számomra ez a nap mindig a gyász, a hiány, az összeroskadás, a könnyek napja marad. Amikor nagyon nehéz a hálára gondolni. Minden hónapban 9 órakor automatikusan az órára nézek. Minden hónapban megszakad a szivem. Ha behunyom a szemem ujra ott vagyok a kórházban, a palliatív szobában. Ahol nem nyújtanak megnyugvást a kellemesen berendezett szobák, a növények, a gyertyák, a kedves nővérek, akik időről időre jönnek és elmondják hol tartunk. Mennyi idő még? Mennyi szívdobbanás? Amikor bekövetkezik az, amit soha, de soha nem akartál átélni. El sem tudtad képzelni, hogy lehetséges ez. De peregnek a percek, a szívdobbanás pedig egyre halkabb, majd … 💔💔💔

Jó utat drága Katinkám, jó utat! Hálás vagyok amiért én lehettem az anyukád…
Az Úr áldjon meg és őrizzen
Világosítsa meg arcát rajtad
És könyörüljön rajtad
Az Úr fordítsa az Ő arcát reád
És adjon békét neked

A zokogásodon keresztül valahol meghallod ahogy Esztike sírva olvassa fel az igét amit ő hagyott ránk örökül, hogy soha ne felejtsük el, később az utolsó mondat zakatol csak az agyadban:

Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.

Az élet nő meg körülötte.” Ennél a mondatnál rá kell jönnöm, hogy nem bírom tovább, hogy minden hónapban ujra és ujra leírjam a fájdalmamat. Igy is minden hónapban visszarángat a múltba, a kérdésekhez, a miértekhez, de sosem jön válasz. Megnyugtató válasz főleg nem. Nem tud senki olyan indokot mondani, ami miatt bele lehet nyugodni abba, ami történt. Olyan ez mint egy sosem gyógyuló seb. Történik az életünkben naponta, hetente vagy havonta valami, ami a lelkünkön tátongó sebet megkapirgálja és fájdalmat okoz. A huszonegyedikék egyben lerántják a sebről a tapaszt, újra nem kapsz levegőt a fájdalomtól, újra lehajtod a fejed, újra és újra összeroskadsz. A lélek nem tud vérezni. Vagy mégis? Talán könnyekké alakul? Ezek a könnyek sosem hoznak megkönnyebbülést. Majd talán a holnap. A gyerekek, a szeretet, a család. 

Orvos-Tóth Noémi – hálás vagyok minden soráért. Biztos sokan érezzük ezt, akiknek átkellett menni hasonló tragédiákon, elveszítettünk szeretett embert. Mintha mankókat, segítségeket adott volna, hogy normális amit érzünk, szabad ezt éreznünk. 

Nem vagyunk egyformák. Mindenkinek meg van a saját története amitől a tragédiákat is másképp éljük meg. Nem vagyunk egyformák. Van aki belerokkan, van aki hamarabb tud tovább menni. Nem vagyunk egyformák. Van aki nem akarja, hogy körbenője az élet a tragédiáját, van akinek ez tovább tart, míg másoknál hamarabb megtörténik ez. Nem vagyunk egyformák. Én engedem, hogy körbenőjön. De idő, ez az én időm, az én életem. Nem lehet parancsra tenni, érezni. Nem lehet elvárni arra hivatkozva, hogy már egy év is eltelt. Nem vagyunk egyformák… 

Fogok még Katinkáról is írni, ígérem 💗