… egyetlen percet nem tudok elfelejteni. Minden itt van előttem, és ugyan úgy itt van a jeges félelem a bensőmben, ahogy telik az idő napközben, mintha újra és újra átélném minden évben. 

A zeventemi robbanásról nem is tudtunk. Mi reggel sosem hallgatunk rádiót, tv-t, direkt, hogy ne a sok mindenféle hírrel  kezdjük a napot korán reggel. Gyuszi azon a napon már itthon volt, mert szabadságot vett ki húsvét előtt. Axel hívott fel, hogy robbanás történt Zaventem-ben a repülőtéren, de nem tudni még semmit. Ekkor kapcsoltuk be a belga tv-t. Majd mutatták a képeket, hogy emberek szaladgáltak Brüsszel utcáin és jött a következő hír, hogy robbanás történt egy metró állomáson is az EU negyedben.

EU negyed? Te jó ég, melyik vonalon? Nem volt egyszerű kinyomozni, de hamar kiderült. A szemem az órára kaptam majd lassan megfordultam és Gyuszira néztem. Katinkának elvileg akkor a metrón kellett utaznia azon a vonalon. A telefonon alig találtam a billentyűket, a könnyektől semmit nem láttam, a kezem remegett. A telefon pedig már nem csöngött ki. Esztikémet hívtam azonnal, ő akkor az egyetemen dolgozott. Ő biztonságban volt a munkahelyén, de ő sem érte el Katinkát, megpróbálta keresni. Dávid Leuven-ben, őt sem értük el. Totális kétségbeesés. Sokszor féltem már az életben, nagyon sokszor. De ez az érzés egyikhez sem volt fogható. 

Telefonon folyamatosan hívtuk Katinkát, senki  nem érte el. Vége lett a világnak számomra, majd jött a megváltó üzenet Esztikémtől, elérte Katinkát, valóban a metróban volt ahogy gondoltam, de egy másik szerelvényen. 

Ekkorra már kiderült, hogy leállították a telefonszolgáltatást, a túlterhelt facebook-on és a Messengeren lehetett csak kommunikálni. Azt már sok országban, igy Magyarországon is tudták mi történt, de azt, hogy velünk mi van senki nem tudta. Azt igen, hogy az egész család Brüsszel központjában vagy közelében dolgozik, tanul. Igy kénytelenek voltunk segítséget kérni facebook-on, hogy tudassuk, jól vagyunk. 

A következő üzenet ami jött, hogy Esztike megtalálta Katinkát, már együtt vannak. Messze, több kilométerre, de már együtt és megpróbálnak hazajutni gyalog, mivel minden közlekedést leállítottak, Brüsszelből aki kijött azt ellenőrizték, de egyelőre bemenni nem lehetett. Dávidot még mindig nem értük el. 

Gyuszi kb. ekkor vallotta be, hogy azt a megállót robbantották fel ami az ő épületük alatt van majdnem, ott szokott minden nap le és felszállni, kb. a robbanás időpontjában lett volna ő is ott. Csak egy kétségbeesett nézés és zokogás volt a válasz részemről. 

Teltek a percek, egy pillanatra nem tudtam nyugton maradni. Dávidot végre elértük, elindult ő is haza. A lányok meg egyedül a zavarodott városban és nem tudtuk lesz-e folytatás? Ekkor mondtam Gyuszinak, hogy én nem birok itthon maradni, nekem a lányaimat meg kell keresni, látnom kell őket. Ha gyalog indulok is el akkor is mennem kell. A városba nem engedtek be autóval, igy mentünk Overijse határáig, onnan gyalog. Sosem felejtem el, ahogy fáradtan, de rendíthetetlenül, összekapaszkodva jöttek az én lányaim. Megvannak. Épségben. Idővel Dávid is hazaért, végre együtt volt az egész család. Vártuk a híreket.

Katinkán 1-2 nappal később jött ki a feszültség, és csak akkor volt képes elmondani, hogy mi is történt. Hogy reggel elszöszölte az időt és lekéste a buszt amivel menni szokott dolgozni. Mérges is volt e miatt. Mesélte, hogy a buszon szólt a rádió, hallgatták a zaventemi híreket a siri csöndben. Senki nem szólt egy szót sem. Rohant a metróhoz, de a lekésett  busz miatt a metrót is lekéste, még látta az utolsó vagon lámpáit ahogy távolodott. Igen, azt a metrót. Majd felszállt a következőre. Érezték a robbanást, hiszen az alagút továbbította a légnyomást és nem is mentek messze az előző metrótól. Fogalmuk sem volt mi volt az amit éreztek. De a metro azonnal megállt. Majd pár perc múlva a vezető bemondta, hogy azonnal szálljanak le és rohanjanak amilyen gyorsan csak tudnak a legközelebbi megállóhoz és menjenek a felszínre. Ekkor ők még semmit nem tudtak. Mikor Katinka felért az emberek riadtan csak néztek, hogy mi történhetett, mikor egy nő kiáltott ki nekik az ablakon, hogy siessenek haza, mert pár km-el arrébb az egyik megállónál is felrobban egy metro. Az emberek riadtan futottak, ki merre látott. Katinkánk is. Tudta, hogy szólnia kellene, hogy él és semmi baja, de már nem müködtek a telefonvonalak. Végül Esztivel érték el egymást. Sok idő volt, mire megnyugodott. Két nappal később úgy, hogy senki nem tudta, elment az egyik megemlékezésre, ahol az arab származású emberek lehajtott fejjel álltak, táblával a mellükön, hogy nem én tettem. Azt mondta el kellett mennie oda. Dédelgettem volna, de nem arra volt szüksége. Rosszul aludt, fáradt volt. De idővel jött a megnyugvás. 

Emlékszem az első éves évforduló is nagyon zaklatott volt számára. Elment az emlékhelyre melyet a Schuman-ról nyíló egyik utcában hoztak létre. Féltettem, de ő nagyon bátor volt! Sirt megint, de sírni kellett. Azt hiszem ebbe belenyugodni nem lehet soha. De tudjuk, hogy Isten mennyire szeret minket, mennyire szereti Katinkát. 

Azt a napot és az utána következőket sosem feledjük. Nem is szabad. Nem haragszom csak azokra az emberekre, akik ezt tették. Egy szörnyek voltak, nem is emberek. Nem szabad általánositani, mert tudom jól, hogy nagyon sok jó ember van közöttük is. Ha például eltévedsz és segítségre van szükséged, akkor ő még el is kísér, nem csak megmutatja merre mész. Hálásak egy mosolyért. És rendkívül jó humoruk van. Ők sem mind rosszak. A gyerekeknek több ilyen származású barátjuk volt, jártak hozzánk, sosem féltem tőlük. Mindig szerény, jó gyerekek voltak. Sosem gondoltam, hogy az ő hibájuk, az ő tettük lenne az ami akkor történt. 

Csak azt tudom, hogy nem akarom azt az érzést érezni soha többet. 

Hálás vagyok Istennek, hogy azon a napon már szabadságon volt a férjem és igy nem ülhetett talán pont azon a metrón. Hálás vagyok Istennek, hogy vigyázott Katinkára. Bosszúsak vagyunk, ha valami nem úgy történik ahogy elterveztük, de igaz, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Hálás vagyok, amiért elment akkor reggel az a busz, igy lekéste pont azt a metrót. Hálás vagyok Esztikémért, aki bölcsen, higgadtan elindult megkeresni a nővérét. Hogy nem hazafelé rohant, hanem a testvérét kereste, pedig nem tudta senki, hogy fog-e történni valami még a városban. 

Másnapra helyreállt a telefonkapcsolat, és sírva hívtuk fel a családunkat. Drága Anyósom és Apósom mesélte, hogy nagyon megijedtek, mert nem értek el minket ők sem, hiába telefonáltak. Majd többen is mentek a faluból, amiért most is hálás vagyok, szóltak nekik, hogy mind jól vagyunk.

Ezek a sorok sosem hiányozhatnak ezen a napon:

Anyámat mikor felhívtam annyi volt a reakciója minden bevezető nélkül, hogy minek mentetek oda. Semmi kérdés, hogy jól vagyunk-e, hogy éltük át, Katinka rendben van-e? Semmi. Ekkor volt az első alkalom, mikor szó nélkül letettem a telefont. Úgy éreztem ekkora szívtelenséggel és ridegséggel még életemben nem találkoztam, és nem bírom tovább elviselni.