… aztán holnap reggel felkelünk és ugyan ugy elkezdődik a nap mint bármikor máskor. Mondhatjuk ezt is. De kell egy keret. Egy keret melynek kezdete egy nap, az új év első napja, és egy nap, mely az ó év utolsó napja. 

Az uj év hozhat uj dolgokat is, mint ahogy a blogunk életében is. Eltűntünk egy ideje. Gyuszi sokat dolgozik, én pedig leléptem mindenhonnan szép lassan. Számomra fullasztó volt az ami ha akartam ha nem, de áradt mindenhonnan felém. Csak azt éreztem, hogy nem akarom. 

Annakidején én voltam az utolsó a családban, a barátok, ismerősök között, aki regisztrált a facebook-ra. Valahogy azt éreztem akkor, sok-sok évvel ezelőtt, hogy nem akarom. De annyira mondták, hogy jó lesz ez. És tényleg jó lett. Teltek az évek, változott minden, legfőképp az emberek, az emberek viselkedése. Az utóbbi két év, a covid ideje pedig megmutatta nagyon sok embernek az igazi arcát. 😕 Ami nekem már nem fér bele. Nem okolok én ezért senkit és semmit, ez itt az én bajom, gondom. Sokat gondolkodtam, de tényleg, sokat beszélgettünk is erről, hogy hogyan tovább? Milyen úton? Nagy lökést adott nekem, hogy mikor Taszika örökbefogadásának az évfordulója volt novemberben (drága öreg barátom még mindig segít nekem❤ ) és kerestem egy régi bejegyzést, akkor elkezdtem olvasgatni a saját írásaimat, melyek 5-10 éve íródtak. És rájöttem, hogy én ezt akarom újra, mert ez vagyok én. Nem baj ha más nem akarja, de én igen. Idővel arra is rájöttem, hogy nem fogok kilépni a facebook-ról. Mert én ott sok barátot is találtam, akik hiányoznának az életemből. Hiányozna, hogy nem tudok róluk semmit, nem látnám a képeket a menhelyről amit a családunk támogat, és még sok szép, hasznos, szívemnek kedves dolog. De nem fogok a facebook-on barangolni, mert nem lehet ugy mint régen, akár akarom, akár nem, tolja a számomra érdektelen és sokszor bántó, buta dolgokat is amikre nekem nincs szükségem. 

Az utóbbi időben sok inspirációt kaptam. Össze kell szednem végre a gondolataimat és elindulni. Segítséget is kaptam, remélem fogok majd tudni élni vele. Ha az álmok, tervek valósággá válnak, akkor unatkozni tuti nem fogok. 

Az utóbbi években próbálkoztak azzal, hogy összetörjék a magamba vetett hitemet. Elmondhatom, hogy sikerült is valamelyest. De az idő, a családom és pár hüséges barát gyógyit. Legfőképp pedig magamat kell gyógyitanom. Mert ugye ahogy a gyerekeimnek mondtam olyan sokszor, emeld fel a fejed és mosolyogj (te jó ég, elfelejtettem ezt is 😏 ), ne engedd, hogy bántsanak. 

Régebben, még pár éve is ilyenkor leültem és számvetést tartottam az elmúlt 365 napról. Már jó pár éve nincs ilyen, ahogy január 1-én sincs az álmokról, tervekről. Majd lesz ez is, az is. Mert sok dolog történt velünk, és most kivételesen velem is 2022-ben. Év elején válaszút elé értem, elkellett gondolkodnom azon, hogy meddig maradhatok még itt a családommal, meddig engedi az egészségem. Ugy éreztem, még van itt dolgom és nem adhatom fel. 😏 Márciustól nagy dolgok történtek velem, egyetlen percét sem bántam meg. Idővel majd ezt is elmesélem. 😊 És élek… 🥰

2023? 😊 Jó lesz, nagyon jó lesz. Ha rajtunk mulik jó lesz. Meg kell tennünk mindent érte, hogy a mi kis világunkban jó legyen. 🥰

Sajnos nincs ráhatásunk a világ történéseire. Engem nagyon megvisel lelkileg a háború, az öldöklés, az emberek szenvedése, mindegy milyen országban történik.

Mostanában figyelem a természetet, az állatvilágot. Példát próbálok venni róluk. Egyszerü életükről. Örömeikről. Meritek az ő szeretetükből. Abból, hogy a kertben a kismadarak már nem félnek tőlünk, mert megbiznak bennünk, tudják nem bántjuk őket. Nem félünk a méhecskéktől, mióta megtanultunk vigyázni rájuk sosem csipnek meg minket. A pókot ha kell elköltöztetjük a kert végébe. A benti állatkert meg? 😊😉🥰 Az utóbbi félévben nagyon sokat tanultunk a két befogadott cicától. Az elfogadásról, hogy meg kell tanulnunk egymást, hogy békében élhessünk. Hogy ne legyenek elvárásaink, hanem tegyünk is azért, hogy jól menjenek a közös dolgaink. Akarjuk megismerni egymást, hiszen ők is egy önálló lények, öntudatok. Mára hálásak vagyunk értük, nagyon sok nevetést, mosolyt köszönhetünk nekik. Ahogy a többieknek is. A kutyák mint mindig most is a legnagyszerűbbek. Sam-i bácsi (ahogy Gyuszi hívja) már 12,5 éves. Nagyjából 23 órát átalszik. Lassul, álmos, telik az ideje. Szomorú szívvel, de mosolyogva nézzük őt, hiszen egyszer már átéltük ezt az időt Taszikánkkkal. Reméljük még van pár közös, álomittas, battyogós évünk vele is ahogy Taszikával is jutott.🥰 Azt még gyorsan leirom, mert friss az eredmény, hogy Charlie minden lelete tökéletes. Tavaly augusztus óta 6 havonta vérvételre jár, vese, pajzsmirigy kontroll és hát tapogatjuk a lelkemet serényen mi is, doki bácsi is, mert az a rák nagyon megijesztett minket. De Charlie jól van. Lassul már ő is valamelyest, hiszen 9 éves lesz februárban, de még mindig az egyik legnagyobb ajándékunk ő, a legcsodálatosabb falkavezér.  

És mi? Hogyan? Hát igy … nem mindig, de próbáljuk igy, mert másképp nem megy… 🥰 

Boldog új évet mindannyiunknak! 🥰😊😘