Nemrég vittem Dávid fiamat az állomásra. Hazaugrott egy órácskára, pont ebédre, együtt kajáltunk kint a kertben hárman, beszélgettünk, nevettünk, játszott a kutyával, összekészitettem neki a kis motyóját, küldtem a barátnőjének is pár kedves és finom dolgot. Majd rohantunk is ujra az állomásra, szegénykém megpakolva mint egy málhásszamár. 
– Mikor látlak kisfiam?
– Nem tudom anyuci, de jövök, még ha egy-egy órára is de jövök.- kiszáll, majd mosolyogva visszanéz rám a kocsiba.
– Anyuci, tudod olyan jó érzés volt amikor begördült a vonat az állomásra és te itt vártál. Szeretek hazajönni hozzátok. 
– Ez volt a célom kisfiam. 
– Igen, tudom, te nyertél.- és őszinte mosollyal az arcán rohant a vonathoz. Siet, mert már csak a mai napja van, holnaptól egész nyáron dolgozik.

Ő már nem láthatta, hogy miközben arra vártam elmenjenek az autók az én arcomon sorban gördültek le a könnycseppek, miközben én is mosolyogtam. Hazafelé autózva eszembe jutott a sok-sok kínlódás, a sok-sok beszélgetés, a tinédzserkor minden hülyeségével és nem volt ellenszerem. Nem volt semmim csak a szeretetem. A hűségem, a bizalmam felé. Akartam, hogy ember legyen. Annyira akartam, mert láttam, hogy értékes, jó ember. Elsőre az jut eszembe, hogy én nyertem, mert tanul, nem is akármit. Első évfolyam, elsőre sikerült minden vizsgája. Mindenki csak nézi, hogy ez hogy lehetséges? Aztán a könnyeimen keresztül bólintok, ő nyert! Megnyerte az életet!

Az ember mindegy hány éves, mindig gondolja, hogy még ezt jó lenne megérni, még azt jó lenne megérni. Hálás vagyok az Úrnak, hogy megengedte, láthassam a gyermekeim sikereit. Csak annyi volt a célom, hogy lehetőséget adjunk nekik a tanulásra, mindenben támogatva nem befolyásolva. Hogy azt csinálhassák amire mindig is vágytak, mert akkor úgy gondoltam boldogok lesznek az életben. És én ettől többre ma sem vágyom! 

Katinka nagy harcát végigasszisztáltuk az egyetemen. Nagyon sokat volt beteg, nagyon sokat volt kórházban abban az időszakban. De eszébe sem jutott, hogy feladja! Bekerült egy szervezetbe önkéntes munkára. Annyiban tudtam támogatni, hogy hoztam-vittem amikor kellett. Kialakult, hogy pontosan melyik az a terület amit szeretne csinálni. És az emberek fantáziát láttak benne. A kitartását, észjárását, problémamegoldó képességét és természetesen a jellemét, őt magát elkezdték csodálni. Majd egyszer csak jött egy telefon és felajánlottak neki egy állást. Pont olyat, amiről már kislányként is álmodozott. Mára vezető beosztásban van, Napsugárnak hívják a háta mögött a főnökei és kollégái és mind jellemben, mind szakmailag nagyon sokat fejlődött. A betegségét jól kezeli, bár itt nem úgy állnak hozzá ahogy pl. Magyarországon ha egy beteg ember dolgozik, de ő nem akarja, hogy tudják. Azért, mert először én, majd ő is azért küzdött, hogy ne aggassák tele sallangokkal, őt magáért, azért aki azért szeressék. És ez pontosan így is van!

Esztikém drágám, édes kislányom! Mennyit küzdöttünk lelkileg, hol egymással, hol egymásért. Aztán már csak egymásért. Hálás vagyok, hogy már “csak” szeretnem kell őt.  Voltak viharok, voltak nagy csalódások, voltak nagy útkeresések és újrakezdésék. De ha valamit kitalált akkor azt végigcsinálta. Mint mikor ő kitalálta október végén, hogy nem jó szakra jelentkezett, mást akar csinálni. Dehát már letelt bőven az a határidő, amikor egyetemet lehet váltani. Mondtam menj, csináld. Megcsinálta! Átvették. Nem sikerült pár vizsgája (hát persze, hiszen hiányzott az új szakból az első 2,5 hónap!!!), de nem adta fel. Azért is beiratkozott a 2. évfolyamra és ekkor már megcsinálta mindkét évet egyszerre! Innentől kezdve már csak a vizsgákat kellett asszisztálni, biztatni, menni fog, ügyes vagy, megcsinálod, ez az. Aztán a diplomavédés amikor én tutira jobban izgultam mint ő. Aztán a díj amit a tiszteletére alapítottak az egyetemen és én csak ámultam, ez az én lányom! Majd jött két év egyetemi év, ami másképp is elsülhetett volna, de végül nem adtak neki esélyt, pedig tanítani is szeretett, de azt mondta, hogy ezek szerint nem ez az ő útja. Majd az őrlődés:
– Anyuci mi lesz ha nem találok munkát?
– De fogsz kicsim, nagyon szép, ügyes, intelligens fiatal hölgy vagy, ha behívnak csak első helyre is, fel fognak venni.
Nem könnyítette meg a saját helyzetét, de végül nekem lett igazam. Emlékszem mennyire izgult amikor vittem késő este a megbeszélésre, aztán hazafelé már mosolygott. Ő tudta és ezért én is tudtam. Ma már ő is vezető beosztásban dolgozik, felnéznek rá még olyanok is akiktől ez szokatlan. Tudja mit akar és ezért harcolni is képes bármikor. 

Dávid fiam. Ő aztán totálisan végig ment azokon amiken nem kellett volna. De neki ezekre volt szüksége, hogy az lehessen ma, akit én mindig láttam benne. Még akkor is, amikor már senki nem látta benne. Elment erre az egyetemre. Azt mondták nagyon sokat kell majd dolgoznia. Mondta nem baj. De attól is többet kell dolgoznia. Mondta nem baj. Voltak akik a tanév elején megkérdezték, hogy ő minek van ott. Rosszul esett neki. Három vizsgaidőszak volt a tanévben. A szorgalmával elérte, hogy egyetlen vizsga kivételével minden átment, de mivel ennyire szorgalmas volt egész évben és olyan munkákat adott be amire felfigyeltek így a tanári testület megadta neki azt az egy pontot, hogy meg legyen az az egy vizsgája is. Azok az emberek akik tanév elején meg megszólták már régen, még a második vizsgaidőszak előtt lekoptak. Pedig nehéz volt, mert minden reggel fél 6-kor keltünk, kaját készített reggelire- ebédre, rohantam vele a vonathoz, hogy odaérjen a másfél órára levő egyetemre már az első órára. Minden órára bement. Mindig ott volt. Nagyon sokszor mentem érte az állomásra este, az egész napi tanulás és munka után a másfél órai zötykölődés után hazatámolygott majd folytatta a munkát éjszakákon át. Addig csinálta míg jó nem lett. És mindig beérett ez a munka! Látta a keze munkájának az eredményét. És most itt tartunk. 🙂 Úgy érzem, hogy elindult ő is a maga kis útján, már csak támogatni kell, erősíteni, és mérhetetlenül szeretni.

Barnus is elindult. Elindult, mert nagyon sok dolognak vége. Látom lezárt dolgokat, kezdi élvezni az életet. Már nem a fájdalom elviselésére fordítja a napja nagy részét. Lassan eltűnnek a ráncok, a karikák a szeme körül. Kisimul. Egyre többet beszél, egyre többet nevet. Kinyílt. Szedi amit szednie kell, csinálja amit csinálnia kell. Valahogy nem is kell figyelmeztetni rá. A feje hetek óta nem fájt. A pocakja is könnyebb. Megértette, hogy még nagyon hosszú út áll előtte de meg is tesz mindent, hogy hétről-hétre jobb legyen. És egy ici-picit mindig jobb. Ahogy megtanuljuk ezt az új állapotot úgy lesz egyre könnyebb. Egyáltalán nem okoz ez nekünk gondot, már annyi mindent tudomásul vettünk és csináltuk és mentünk tovább, ezzel a gluténnal is így vagyunk. Ja hogy van más is? No és, semmi gond, nem azzal töltjük az időnket, hogy sajnáljuk magunkat, hanem előre nézünk. Amiért nagyon hálás vagyok, hogy ez a szemlélet szép lassan ráragad.  

Valahogy olyan ez míg fel nem nőnek a gyerekek mint a megszületésük. Többször is átélhetjük a kint, a szenvedést, de ha jön az eredmény, akkor nyugodtan hátradőlünk és mosolygunk, magunkhoz öleljük őket újra és újra. Ha téves volt a kitalált út, akkor az olyan volt mint a jósló fájás. 🙂 Igen, ez lesz az, valami ilyesmi csak nem így és nem most. 🙂 De jött a vége, még ha kínok által is, és aztán mindenki csak mosolyog, ki elégedetten, ki büszkén,  ki szeretettel. 🙂 Megszülettek újra és újra, mert minden harc után más emberek lettek. Az én anyai szívem meg … ááá … hagyjuk. 🙂 Annak kínjairól mint a megszületésükről csak egyetlen ember tud, az Édesapjuk. ❤ 

Mégis amiért rendkívül hálás vagyok, hogy mindeközben szeretetre tudtam a lelküket hangolni és ezt ők pontosan tudják is és hálásak érte. ❤ ❤ ❤