Kedvenc színésznőmnek nemrég volt a születésnapja. Különben is nagyon szeretem őt mint ember és mint színész is. Már évekkel ezelőtt olvastam egy idézetet tőle, melyet nem ő vetett papirra, de sajátjának érzi. Nekem is nagyon tetszett már akkor is, de valahogy mára érzem magaménak minden egyes szavát. Nézzük csak miről is van szó:

Meryl Streep hitvallása José Micard Teixeira portugál író szavaival:

Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.

Mostanában nem telik el nap, hogy ne jutnának ezek a sorok az eszembe. Néha fáj még a jelentésük, de egyre kevésbé és egyre ritkábban. Valahogy egyes embereknek megszűntem, megszűntünk  létezni. Én nem érzem, hogy tettem volna bármi rosszat, csak így alakult. Miért lehet ez? Egyszerű. Sosem voltam igazán ott ahol ők nálam, az én szívemben. Ezt fel kell ismernie az embernek és el kell fogadnia. Van az a mondás, hogyha kidobnak az ajtón akkor mássz be az ablakon. Így is van, de nem minden kapcsolatban. Ha éget és eléget egyes emberek hiánya, akkor nem bemászni kell, hanem szépen lassan meg kell fordulni, erőt venni, hogy ne nézz vissza és elmenni. Nem kellettél. Ennyi.  Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. 

Hát, így jártam. 😦 Talán ahhoz, hogy ezen túl tegyem magam segít, hogy a gyerekek felnőttek. Ők maradnak, szeretnek minket, mellettünk vannak. Átalakult ez a szeretet mély, tartalmas szeretetté, ragaszkodássá, egymás tiszteletévé, kiállásává, stb. stb. Számomra mindig is az egyik legfontosabb volt a hűség mindenekfelett. Nem kell nekem magyarázni, hogy másfelé ment az élet, hogy új érdeklődési kör és ezzel együtt új barátok jöttek. Ez csak bla-bla. Ha igaz volt ez a barátság, akkor nem fog ki rajta semmi, még az idő vas foga sem.  A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást.

Pedig van ilyen! A mai napig ugyan úgy értjük meg egymást mint 10-15 éve. Hiába sodort el egymás mellől az élet, még mindig szeretjük és tiszteljük egymást. És hálás vagyok ezért. 

Az ember elgondolkodik, hogy érdemes-e beengednie embereket az életébe. Érdemes-e barátkozni, látogatni, beszélgetni, együtt sírni-nevetni. Minek? Engem akkor hagytak magamra amikor a legjobban kellettek volna a barátok. De azt is tudom, nehéz terhet hurcolok, aminek a cipelésére nem kérhetek meg senkit.. Valami miatt nem érezte azt egyetlen sem, hogy segítenie kellene. Nem baj. Azt gondolom jobb ez így. Már bölcsebb vagyok (talán). Ha jönnek az új lehetőségek és kezd komolyra fordulni a dolog akkor már előre szólok, húzzon el akárhová, ne akarjon engem, minket. Védem magam, mert bele lehet “dögleni” a magányba, komolyan mondom. 

Pár éve kisírtam volna magam ezért a helyzetért, ma már kevés könnyet ejtek, egyre ritkábban. Néha fizikálisan érzem bizonyos emberek miatt, hogy a szívem fáj. Néha jó lenne megkérdezni csak azt az egyet, hogy miért? De jönnének mindenféle kifogások, belemagyarázások, én megérteném, hogy hát persze, persze. De nem, már nem.

Mégis volt valaki. Ő nem tudta, de belehasított az éjszakába, mikor 1600 km-ről jött most is a lélekmentő üzenet, hogy valami miatt nagyon sokat gondolok rád. Hát, volt miért … 

Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Eddig is így volt, ezután is így lesz, maradok magamhoz hű. Az elveimhez, az érzéseimhez. Ahhoz, ahogy én szeretek. Most nem jött össze, dobjunk ki azon a bizonyos ablakon 10-12 évet. Így jártunk. 🙂 

De nem vagyok hajlandó feladni! Maradok aki voltam, még mindig hálás vagyok minden kedves szóért, gesztusért, a reggeli kávézásokért, “eltűntél, mi a baj” jelzésekért, a ne légy hülye beszólásokért. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. Majd meglátjuk meddig tart ki ez az új. Isten társas lénynek teremtett minket, ő biztos tudja miért. Nem vagyunk egyformák, ezt is Istennek köszönhetjük, mert micsoda unalmas is lenne az élet. Nem egyformák az elvek, a célok, az utak. Ha belegebedünk akkor sem. Olyan ez mint a szerelem, engedd el. Hát menjetek … szeretettel … minden jót kívánok … ❤ 😥