A facebook feldobott egy két évvel ezelőtti bejegyzésemet, Várnai Zseni: Az én kicsi lányom. És ugy gondoltam itt az alkalom beszélni az én két kicsi lányomról. 

Sosem felejtem el, hogy Katinka amint meglátta életében először Esztit azonnal szeretet gyúlt a szívében és ez azóta is ott lobog. ❤ Azonnal haza akarta vinni és keserves sírásban tört ki, amikor mondták, hogy még nem lehet. És onnantól kezdve pátyolgatta az ő kis húgocskáját. 
  

Persze, igen voltak csatározások, mikor bosszúból elverték egymás maciját <3. De emlékszem a sok nevetésre, a sok táncikálásra, a sok öltözködésekre, a sok beszólásra. Amikor eljött az idő, hogy megérezték végre a vér hatalmát, hogy ők ketten testvérek, egyek. Hogy segíteni, óvni kell egymást. Közben felnőttek lettek és egyre nagyobb lett a szeretet közöttük. Bár sok hibát követtem el én is az életemben mint mindenki, de ezt sikerült megtanítani nekik, hogy ők egymásnak mindig ott legyenek. Azt gondoltam, hogy majd ez lazulni fog, ha felnőnek és már nem lakunk együtt, ha az élet más felé szólítja őket. 

Esztike elköltözött, kb. azt hittem belehalok de erről csak Gyuszi tudott. Nem is tudom elmondani, mintha a szívem egy darabját tépték volna ki, annyira fájt. Pedig hát elköltözött? Át az út másik oldalára. Hetekig minden nap munka után első útja haza vezetett. Nehéz volt. Én tudtam, hogy így kell lennie, ő is, mind tudtuk. De meg kellett szokni a szívünknek is ezt az új felállást. Aztán lett egy üres lakás szemben ahol Esztikéék laktak és tudtam, eljött Katinka ideje is. Elköltözött. Ő is. Az út másik oldalára. Utálom a becsukódó ajtókat, amikor én ott maradok ők pedig elmennek. De nem volt mit tenni, Katinkának szüksége volt kilépnie az életbe a maga igazolására.

Azt hiszem Isten kegyelme volt az az egy év, amit így tölthettünk külön, de mégis együtt, hisz ott voltunk egymásnak. Természetesen kibírtuk volna másképp is, de mégis azt érzem, hogy kegyelem volt ez.

És közben azt láttam, hogy a lányaim még mindig nagyon szeretik egymást. Már másképp, de szeretik és ott vannak egymásnak. És a másik mindig tudta, hogy a háttérben ott a testvére. Ez az, ezt akartam, hogy ezt érezzék! Már soha nem lesznek egyedül!!! Soha nem lesznek magányosak!!! 

Aztán elérkezett a nap, mikor megkérte tőlünk Esztike kezét Axel. Mikor elment csak ültünk Gyuszival az asztalnál. Hát ez az állomás is elérkezett. Férjhez megy a lányunk. 

Elköltöztünk. Messzire. Onnan messzire. Először mi, majd Katinka is. Esztike még ott maradt pár hónapra az esküvőig, utána ők is költöztek. Azt gondolom, hogy Esztinek volt a legnehezebb. 😦 Mi költöztünk, ki sem láttunk a tennivalóból. Katinka is költözött, nála is hasonló volt a helyzet, ilyenkor nem nagyon van az embernek ideje agyalni. Mi elköltöztünk, Esztike ha kinézett az ablakon akkor már nem állt ott az autónk, ha gondja volt nem tudott átszaladni a nővéréhez. Katinka elköltözése után ő maradt, bár akkor már az esküvői előkészületek foglalták le az ő kis gondolatait is. Szerencsére. De ezután már három helyen pityeregtünk egymás után. 

Megbeszéltük Katinkával, hogy amit tudunk leveszünk terhet Eszti válláról, hogy kiélvezhesse az esküvője minden pillanatát. Nekem ez nagyon fontos volt, mert én ugyan ezt nem kaptam meg az anyámtól és egész életemben fájt. Én oda akartam adni ezt az ajándékot, mert soha vissza nem térő pillanatokból áll ez a nap. És jó volt, csodálatos volt, felemelő volt. Soha nem feledjük el. Jó lenne az ember életében ha lennének legalább egyszer egy évben ilyen napok. Ami szép és jó, tele van mosolygással, kedvességgel, megelégedettséggel, emlékkel. De a sok kép nézegetésével újra és újra itt van velünk és itt is marad ezeknek a napoknak az emléke. 

Aztán újra izgalom, mert Esztiék is költöztek. Közben dolgoztak mindketten, de volt idejük egymásra a tesókáknak, ha más nem, hát telefonon beszéltek. Csináltunk egy családi chat-et, ott időnként csinálunk egy körkapcsolást, mindannyian benne vagyunk, így mindegy ki hol van, láthatjuk egymást élőben. ❤ Örülök amikor hallom, hogy Esztike benn aludt Katinkánál, csaptak egy csajos estét. Vagy meghívják egymást magukhoz. Mindig mosolygok, ha meghallom együtt volt a két kis család. Ez az, ezt akartam pontosan! 🙂 ❤ 

Csinálunk csajos napokat is, egy-egy hétvégén együtt vagyunk, mi csajok. Felemelő hallgatni a csicsergésüket, mint régen. ❤ Hallgatni a nevetésüket, mint régen. ❤ Mintha nem változott volna semmi, ők az én kicsi lányaim. ❤ 

Esztikéék boldogok a kis házikójukban, a kis erdejükben. Katinkáék most költöznek össze a barátjával, közelünkben szerettek volna lakni, aztán úgy alakult, hogy a mi kis városunk egyik külső részén találtak házikót. Itt lesznek tőlünk pár percre. ❤ Kipróbálták Brüsszelt, de ott élni más mint ott dolgozni. Zsúfolt, zajos, büdös, nem lehet pihenni még hétvégén sem, rá kellett jönniük, hogy nem nekik való. Az én anyai szívem meg ujjong, hogy megtetszett nekik is ez a környék és erre jöttek nem másfelé. 

Vannak a hétvégék. Ó jaj el sem tudom mondani azt az érzést. Általában 2-3 hetente ahogy idejük engedi eljönnek a lányok, nagyon örülök, ha a párjaikat is hozzák. Olyankor tele van ez a kis ház. Mindig sokat beszélgetünk és mégis annyi minden kimarad. Szegény Axel meg Vincent csak kapkodja a fejét a sok magyar szótól. Bár mindketten nagyon cukik mert tanulnak magyarul, de azért az már sokk nekik amit ilyen hétvégéken levágunk. 😀 De jól bírják a gyűrődést. 😀 Nem tudom leírni az érzést, mikor megtelik az ember szíve szeretettel. Azt hiszed kirobban a mellkasodból. Éreztétek már? Nyugalom és béke van. Itt vannak. Olyankor kicsit olyan mint régen. De nincs idő elmélkedni, gyorsan lenyelem a gombócot és megkérdezem ki kér palacsintát? No az jöhet! 🙂 Mindig mondják degeszre eszik magukat itthon. Helyes-helyes. Nekünk is ezekben van részünk amikor évente egyszer hazamegyünk és drága anyósom elkényeztet minket. Ő is hasonlókat érezhet mint ilyen családi hétvégén mi, csak ritkábban van ebben része, amit nagyon sajnálok, mert nagyon szeretjük őket. ❤ 

És aztán egyik-másik megszólal, hogy menni kell. Esztikééknek 40 perc az út, másnap munka. Katinkáéknak is kb. ugyanennyi, mert Brüsszel elég forgalmas helyén laknak. Megértem és soha nem mondom, hogy még ne. Én hálás vagyok a percekért is amit velük tölthetünk. Hálás vagyok a nevetésért, a beszélgetésért, a könnyekért, de legfőképpen, hogy vannak ők nekünk. Az én drága virágszálaim, gyönyörűségeim. Sajnos nem vagyok költő és nem tudom olyan szép szavakkal leírni azt az érzést amit érzek irántuk, amit érzek amikor itt vannak, amikor itt vagyunk mi együtt mind. 

Több mint egy éve itt lakunk és már sikerül nem sírni mikor elmennek és megint bezáródik az az ajtó mögöttük. Én itt, ők robognak az életük felé. De a szívemben minden itt van ám elrejtve és ez csak az enyém, A szeretetük, a kedvességük, a nevetésük és minden könnycseppjük … ❤ ❤

Várnai Zseni: Az én kicsi lányom

Van egy kicsi lányom,
violavirágom,
fehérarcú kedves,
hollófürtű édes,
csevegő, csacsogó,
síró, és daloló,
csókos és beszédes.