Egy ismerős mesélte, milyen rosszul érintette, hogy egyik közeli hozzátartozója Belgiumban járt és még csak meg sem kereste.

Akkor elgondolkodtam, hogy bizony nekem is biztos rosszul esne, ha megtudnám, hogy valaki aki közel állt hozzánk még Magyarországon, az most elkerülne tudatosan minket.

Nyugtattam magam, mert úgy éreztem, hogy mindent megtettünk azért, hogy ne változzunk meg, ugyan olyan emberek maradjunk mint voltunk. A lányok már nagyok, így számíthatunk rájuk, hogy akár kívülről szemléljenek minket, a családot és megmondják, ha valami nem úgy működik ahogy kellene. Sőt, szoktam kérdezgetni, hogy ők hogy látják, ugye nem mondunk bántót? Ugye nem sértünk meg senkit? 

Aztán azt vettük észre, hogy míg mi szorgosan figyeltünk viselkedésünkre, hogy elfogadjanak minket Magyarországon, másoknak, az ott maradók egy részének ez nem volt fontos. Kínos csend volt, mikor be-beszóltak, meg a kolbászból van-e a kerítést firtatták, pedig nekik sem ment rosszul, és hasonló frázisokat puffogtattak észre nem véve, hogy esetleg megbántanak vele minket. Hisz nem adtunk okot rá, ugy éreztük. Ők viszont annál többet, hogy legközelebb ne akarjunk velük találkozni, ezzel persze táptalajt adva alájuk, az olyan mondatoknak, hogy lenézzük őket, bezzeg mi hogy megváltoztunk, ők meg szegények pedig mennyire vártak minket, stb. megnyilvánulások. Aztán ha akadt aki megvédett minket, akkor azt meg jól lefizettük, meg nekik több csokit vittünk :), meg nyaliznak nekünk. Tessék???!!! 

Az irigység nagy úr! Erre rá kellett jönnünk! Sosem éltünk olyan életet, hogy irigyeljenek minket mások! Mert puffogtassunk akkor nagy mondásokat. Ugye: mindenki a maga sorsának a kovácsa. Meg: senkitől nem vettünk el semmit. 

Az a fura, hogy pár régi és új ismerős meg tud ránk nézni olyan szemmel, mint régen. Ők ugyan azt az embert, családot látják bennünk akik régen voltunk. Ha eljönnek hozzánk akkor láthatják, hogy nem élünk fényűzően, nem lakunk palotában és tök normálisan rágcsáljuk vacsira a pirítóst teával. Emlékszem volt olyan egyetemi ismerősünk, aki jött és itt töltött pár napot. Irt nekünk és mi meg kaptunk rajta, hogy találkozhatunk, hogy láthatjuk, beszélgethetünk vele. Utóbb bevallotta, hogy azért akart eljönni hozzánk, hogy megnézze hogy élünk. És azt látja, hogy tök átlagos az életünk, akár Magyarországon is élhetnénk hasonlóan, hiszen az ő családja is így él, sőt!

Nem beszélünk fennhéjázóan, nem nézünk le senkit és a mai napig nyitva áll az ajtónk kevésbé ismert, vagy nagyon jól ismert barát, ismerős, családtag előtt. És ahogy visszagondolok senki nem ment el tőlünk úgy, hogy fujj, ide vissza nem jövök. Vagyis, remélem! Én már azért is hálás vagyok, ha valaki menekül valahonnan, akkor mi vagyunk akik legelőször eszébe jutunk és jön és itt van és mi nem bánjuk, megpróbáljuk szeretetünkkel körbefonni, megnyugtatni.

Mások miért nem kérnek ebből? Valaki tudja a választ? Megmondja?