Az egyszerűség kedvéért nézzük időrendbe! 

Hétfő délután.

15.30-ra mentünk Barnussal kontrollra a kórházba. A fújása most is értékelhetetlen volt, de mondta a doktornő, hogy ez egyszerűen nem lehet igaz, hiszen majd ki csattan a gyerek az egészségtől. Kérdeztük tőle, hogy milyen kutatások vannak mostanában a betegséggel kapcsolatban, és nagyon örvendetes dolgot mondott el (de erről majd máskor!). 

16.15: Sétálunk a parkoló felé, út közben úgy gondoltuk, hogy bemegyünk a kórházi kis boltba. Beszélgetünk, Barnus boldogan válogat a gumicukrok között, mi meg nézelődünk Gyuszival, majd megbeszéljük, hogy veszünk kalácsot vacsira. Szépen sorba állok  csak pár dolgot vettünk, a fiuk mögöttem várakoznak. Még odapillantok rájuk fizetés előtt, Gyuszi visszamosolyog, odafordulok a pénztároshoz  fizetek. Kezemben a visszajáróval megfordulok, és kérem a fiukat, hogy segítsenek elvenni az árukat, de Gyuszi már erősen kapaszkodva fogja a polcot. Mondja, nagyon szédül, segítsünk neki kimenni, mert nem lát semmit, olyan tempóban forog az egész világ. Kb. fél perc alatt történt minden!

16.20: Az árkádok alatt várunk, Gyuszi nekidőlve egy oszlopnak, kéri várjunk, biztos mindjárt jobban lesz, csak kell egy biztos és stabil valami aminek neki támaszkodhat. Telnek a percek, majd szép lassan leereszkedik a földre, mert már állni sem bír  Közben jönnek-mennek az emberek, mindenki bámul majd tovább megy.

16. 35: Megelégelem az egészet! Ott nem hagyhatom Gyuszit, hiszen nem tudom mi történik éppen vele, felhívom Katinkát, hogy szóljon fel Barnus orvosának, hogy küldjön ide valakit, mert innen sehová nem tudunk menni, az már biztos. Mivel a kórházon kívül vagyunk már, így mentőt küldenek. 

16.45: Meg is érkezik a mentő. Vérnyomást mérnek, teljesen normális. Gyuszit kifaggatják, teljesen érthetően beszél, kommunikál, csak éppen iszonyatosan szédül. Ha nem a vérnyomása, akkor meg mi lehet a baj? A mentőben kezdett el hányni szegénykém. 

17.00: Sürgősségi ügyelet, Gyuszit szépen kipakolják, kérik várjunk, majd egyszer csak jön egy orvos. Közben befut Eszti is, hátha tud segíteni a flamandjával, de hamar kiderül, hogy itt bizony nem tudnak a nővérek se angolul, se flamandul.

17.40: Kitartó hányási rohamok és nem szűnő szédülés után Esztit megkérem, hogy mégis kérdezze már meg, hogy mikor nézi meg valaki Gyuszit. Kisdoktornő beront, majd közli, hogy van aki négy órája vár, ha sorra kerülünk, akkor majd jönnek. 

18.00: Könyörgünk a nővéreknek, hogy adjanak már valamit, legalább egy tolókocsit, mert ki kellene menni a WC-re. Nagy nehezen kerítenek egy tolókocsit, Esztivel tesszük be Gyuszikámat a kocsiba, két hányás között kirobogunk vele, majd vissza. 

18.30 körül: Végre megérkezik az orvos! Csak bejön, belenéz Gyuszi szemébe, kérdez tőle 2-3 kérdést, majd közli a diagnózist. A bal fülében azt a szervet ami az egyensúlyunkért felel megtámadta vagy egy vírus vagy valamitől begyulladt. Az iszonyatos forgás miatt hány. És igen, ez így jön, egyik pillanatról a másikra. Tényleg? Van ilyen betegség? Soha nem hallottam róla! A doktornő konzultál telefonon, majd felteszi Gyuszinak a kérdést, hogy haza akar-e menni, de akkor gyógyszert kellene szednie, ami ugye nem biztos, hogy bent is marad, vagy bent marad a kórházba és mindezt megkapja infúzióba,  Gyuszi nagyon bölcsen az utóbbit választja. Jó! Doktornő elmegy. 

19.30 körül: Jön egy nővér, tolja a kis kocsikáját, hozza az infúziót  beköti, 24 óra alatt kell lecsöpögnie, van benne a hányásra is valami, remélhetőleg hamarosan jobban fogja érezni magát Gyuszi. (Ez mondjuk nem következett be.) Másik kiskocsi, mindenféle vizsgálat, Ekg, majd mondja, hogy valamikor csak jön valaki és felviszi az osztályra. Jó, várunk.

Közben váltás a lányoknál! Máté hazaviszi Barnust és Esztit (amiért hálás köszönet), Katinka meg már jön, kell ide nagyon az a francia! Meg hát Katinka már ismeri a kórházat töviről hegyire, hogy mennek a dolgok, stb. 

21.00 körül: Katinka rákérdez, hogy ugyan elfelejtettek-e minket, de nem, mondják, hogy legyünk csak türelemmel, valamikor 21.30 körül majd jön valaki és mehetünk.

21.30 körül meg is történik a csoda. Felliftezünk az osztályra, Gyuszi egyedül a szobában, aminek nagyon nem örültem, mert ha bármi baja lenne, akkor még szólni sem tud, itt is van nővérhívó  de kb. olyan gyorsasággal mennek a betegekhez mint Mo-on, ettől nem nagyon nyugszok meg.

Átöltözünk, megbeszélünk mindent. Nagyon nem akaródzik ott hagyni, nagyon nem. Ilyen még soha nem volt! Szemébe nem tudok nézni, mert iszonyú gyorsasággal mozog a szeme, csak a kezét szorongatom. Aztán mennünk kell, mert kiraknak minket. Nem megy tovább, nincs már gombóc, megállithatatlanul potyognak a könnyeim. Azt hittem a szívem szakad meg! Ott kellett hagynom! Katinkámmal sírdogálva megyünk az autóhoz, 11 óra. Mi lesz most? Ilyen még nem volt! Mi lesz vele? Mikorra gyógyul meg? Ki segít neki? Mi lesz ha elalszik és közben hánynia kell, csak nehogy baj legyen!  Egyedül vagyunk mindketten! 😦 😦 😦