Címkék

, ,

Hát, azt az éjszakát azért nem kívánom senkinek, mikor annyira tud félni az ember, minden pillanatában arra gondol, hogy mi van a másikkal. Bár lehet ha kevésbé szereti valaki a párját mint én Gyuszit, akkor nincs ezzel gond. De nekem volt!

Türelmetlenül vártam a reggelt, mikor telefonál, mikor telefonál? Fél 9-kor végre megszólalt a telefon. Szegénykém fátyolos hangon, de azért bejelentkezett, meg van, éjszaka nem volt semmi gond. Én hálás szívvel rogytam az ágyba, végre aludtam egy órát, mert hát ki kell tartanom. 

Sajnos olyan osztályra fektették, ahol csak délután 5-8-ig lehetett ott a család, rohantam hozzá. A dugóban ülni sosem jó, de ilyenkor még jobban bántja az embert, mert hát repülnék ha lehetne. 15 percet késtem! Mosolyogva fogad, félre fordított fejjel,- Már nagyon vártalak! 🙂 Még csak a baloldalra lát jobban, de úgy általában még mindig forog a világ, csak nem olyan gyorsasággal. Én már ennek is örülök!
– Pihentél éjszaka?
– Nem, nem tudtam, csak néha-néha szundikáltam, és rád gondoltam, hogy biztos izgulsz értem és nem alszol, nem pihensz.
– Valahonnan ismer engem ez a pasi! 🙂
De megnyugtattam, hogy a reggeli telefonja után aludtam egy órácskát és minden rendben.  

Részletesen elmeséltettem vele mindent. Volt a doki délelőtt, és igen, most már biztos, hogy a fülében van a gond. Kap antibiotikumot, ha a szédülés csillapodik akkor nem lesz már rosszullét sem. Doki szerint még 1-2 napot kell maradnia, de majd estig meglátja a javulást és holnap megbeszélik. Délután fél 4 körül mondta Gyuszi, hogy nem is tudja, de lehet nem jöhet haza másnap, mert még nem érzi biztosnak a javulást. Két feltétele van annak, hogy hazajöjjön, meg tudjon állni a saját lábán, dőlés, billegés nélkül és annyira legyen jól, hogy ne legyen rosszul, be tudja venni a gyógyszereket. Ekkor még nem volt biztos, hogy kellően gyors ütemben halad előre a gyógyulása.

Édes volt, beszélgettünk, de láttam, hogy fáradt. Kértem aludjon, de mondta, hogy nehogy már aludjon mikor én ott vagyok. Na igen ám, de én készültem! Vittem a kis olvasómat. Megnyugtattam, hogy én oda leülök a fotelbe az ágya mellé, és nem mozdulok onnan míg fel nem ébred, 8 óra még messze van. Pár pillanat és el is aludt. Láttam rajta, hogy békés, megnyugtató álomba zuhant. Még morogtam is magamba, mert a szomszéd ágyra jött egy bácsi, és jött hozzá az altató orvos, de olyan hangosan beszélgettek, szinte kiabáltak egymással. Hát nem látják, hogy a másik meg alszik? De Gyuszi meg sem mozdult! Aztán a folyosón elkezdett egy csapat gyerek rohangálni meg kiabálni. Na, már csak ez hiányzott! De Gyuszi meg sem mozdult! Órák múlva ébredt csak fel. Mosolyogva rám nézett, és mondta, hogy most már sokkal, de sokkal jobban érzi magát, a bal szemével már szinte teljesen lát, a jobb oldali még szalad, de már így is jó. Egyedül kisasszézott wc-re, aminek most nagyon örültem! És egyre többet mosolygott a lelkem, én meg ezzel együtt eresztettem el az idegeimet valahol hátul. 

Később Esztikém is berobogott az egyetemről. Ekkor már igencsak jó hangulatban voltunk, össze-vissza nevetgéltünk, beszélgettünk. Az infúziós állványt elnevezte Bobnak, mint legjobb barátját, hiszen egy pillanatra sem mozdul mellőle. 🙂 Majd Gyuszi közölte, hogy ő bizony másnap hazajön, ő úgy érzi, hogy a kritériumoknak meg tud majd felelni. Ebben maradtunk! 🙂 Gyorsan mondta is, hogy kikísér minket a bejáratig, majd elmegy a nővérek felé sétálni, hogy lássák és újságolják el a dokinak, hogy ő milyen ügyes. 🙂

Másnap, szerdán különböző teszteket kellett elvégeznie, majd szólt, hogy mehetek érte! Annyira boldog voltam, hogy haza hozhattam! Mivel szerda volt, a fiuknak rövid nap, de még így is fél 2 mire hazaérnek, akkorra mi is otthon voltunk, együtt ültünk le ebédelni. Nagyon hálásak voltunk azért, mert újra velünk lehetett családunk támasza, alapja! 

És azóta mi történt? Napról napra jobb, kicsivel mindig jobb mint előző nap, de még mindig meg van a szédülés a jobb oldalon. A bal szeme ok, de a jobbal még mindig forog a világ. Kaptunk gyakorlatokat, amiket meg kell csinálni naponta háromszor. 

Tudjátok, olyanok, amiket minden nap csinálunk, oda sem figyelünk, mert egyszerűen mindennapiak, természetesek. Pl. ülj le és először jobb, majd a bal kezeddel vegyél fel valamit a földről. Vagy állj fel, csukd be a szemed és a fejedet mozgasd jobbra-balra. Vagy állj fél lábra, menj lábujjhegyen majd sarkon. Mozgasd a fejed így  vagy úgy  vagy amúgy  Mire végig megyünk a feladatsorokon akkorra mindketten leizzadunk. Összpontosít  mégis dől. Megfogom, biztatom. Billegve körbe forog, majd nevetve elkapja a karom és táncolnánk, ha nem dőlnénk is körbe. Nevetünk. Főleg ő, nekem gombóc van a torkomban. Sajnálom szegényt nagyon. De megyünk tovább a következő gyakorlatra. A végére elfárad, de nagyon. Alszik, pihen, gyógyul!

A délutáni gyakorlatnál már türelmetlenebb, de ügyesebb is, innen látom, hogy gyógyul az a fül. 

Már annyira bennem van, hogy ha dől megfogjam, hogy délután Katinka ment a buszhoz és megbillent egy pillanatra a cipőben én meg automatikusan utána kaptam. Szegényke csak nézett rám, hogy mi bajom, majd mindketten nevettünk. 

Így telnek most napjaink. Ma kicsit szomorúan mondta Gyuszi, hogy ő azt gondolta mára már teljesen el fog múlni ez az egész. Hát nem múlt el. De biztatjuk mind és mellette állunk, most nem csak lelkileg, hanem testileg is. Ezen is túl leszünk, remélhetőleg hamarosan!