Napokban gondoltam, hogy talán be is lehetne fejezni a blogolást, mert nem történik itt semmi különösebb mint más családnál. Az akinek az élete ezerrel pörgött és ugrásra készen kellett állnia mindig az megtudja becsülni a békességet. Én néha felkapom a fejem, hogy vajon mindenhol minden rendben van-e? Aztán megnyugszom, igen. Tavasszal bebizonyosodott, hogy én vagyok az első ember akinek szólnak a gyerekek bármi baj is van. És nagyon hálás vagyok nekik ezért. 💗 De ez csak egy család élete.

Nincs itt semmi látnivaló, kérem oszoljunk. Ja nem. Miért is? Amig olyan leveleket kapok mint a mai egyiket addig nem lehet lehajtani a laptop tetejét, hogy nincs mondanivalóm. 

Ma, újra, nem először, és szerintem nem is utoljára, de valaki vallomást tett nekem. Régi ismeretség a miénk, igaz már talán húszon éve is van, hogy nem találkoztunk. 

Leirom, mert rajta kívül senki nem fogja tudni, hogy róla van szó. Kicsit fiatalabb mint én. Három gyermeke van, egy már felnőtt a két fiatalabb a tinédzserkort tapossa rendesen. Bevallotta, hogy mindig is olvasta a blogot. Velünk örült vagy sirt, a gyerekek körüli probléma valahogy nem tudta meghatni, mert látta a képeket, egészségesek, szépek, mosolygósok voltak mindig. Néha úgy is gondolta, hogy talán túlzok mikor az állapotukról beszélek. Egyszer rákeresett a betegség nevére, de a felét sem értette, azzal lezárta, hogy talán nem is olyan vészes ez. 

Pár napja kiderült a középsőről, hogy beteg. Nagyon beteg. Sírva nézte a konyhában a gyereket. Szép volt mint mindig, még mosolygott is, hiszen gyermeki bizalommal néz a jövő elé. Ő sem foglalkozott ezzel a betegséggel soha. Most olvas, még nem tudja, hogy google nem feltétlenül jó barátja. A gyerek nem olvas, éli világát, tudja, érzi, hogy valami nincs rendben, bánkódik is miatta  a maga módján, de hamar túlteszi magát a rossz gondolatokon.

Ismerősöm megkapta, hogy ugyan már, nézzen a gyerekre, semmi baja, a Juliskának is ez volt aztán meggyógyult, nem kell felfújni. Megint mások meg meghallgatják majd mondják “sajnálom” (mennyire nem szeretem ezt a szót!!!) és mennek tovább. Mert másoknak fontosabb, hogy bezár a bolt és nincs otthon kenyér, meg mosni is kellene. Ha visszafordulna még látná is, hogy a másik ott maradt egyedül és potyognak a könnyei. Ő sem hallgatta meg. Nem érti? A gyereke beteg… Na itt irt nekem egy vallomást. Hogy mennyire bánja a régi gondolatait és most bevallja őket nekem. Mennyire átérzi már azt amikor azt írtam, hogy jeges félelem. Pár nappal ezelőttig azt gondolta, hogy ezek csak túlzó szavak. Ma már tudja, érzi a jelentésüket.😥

Hogy bírom ki? Sosem gondolkodtam ezen. Ez nem volt kérdés. Menni kell. Ennyi. A gyerekeim a férjem sosem hallhatták tőlem, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Az a fene! 😠 Annyi mindenért tudok hálát adni Istennek, ha elkezdeném napokig nem tudnám abbahagyni. Mi az, hogy szerencsétlen? Itt kérem dolog van, nincs idő ilyen butaságokon gondolkodni!!!

Az meg, hogy milyen az emberek reakciója? Abban az esetben amikor a gyermekünkön külsőleg nem látszik, hogy mekkora baj van, akkor nehéz. Ahhoz, hogy az emberek megértsék a problémát megkellene állniuk, de nem állnak meg a fentebb említett dolgok miatt. Vagy mert csak. Nem tehet ki az ember a mellkasára egy táblát, hogy aki szembejön elolvassa és akit érdekel megálljon! Meg hát sokan kényelmetlenül érzik magukat, nem tudnak mit mondani. Megint mások úgy érzik ez nem az ő problémájuk. 

Ez különben igaz is lenne, ha nem lennénk emberek. De azok vagyunk. Engem pl. anyám soha nem ölelt meg, nem nyugtatott, hogy nem lesz baj. Senki nem mondta, hogy jól csinálom a dolgokat, menjek csak előre. Pedig mennyire vágytam arra, hogy a családból valaki mellettem álljon, akinek bármikor elmondhatom ha baj van. Akinek bármikor sirhatok. Persze lehet túl sokat sirtam volna. Ez már nem derül ki soha. Nekem nem volt senki a világon, aki segített volna a terhet cipelni. Soha nem kérdezte meg senki, hogy segíthetek-e a lelkeden valamivel? Hogy itt a vállam, sirhatsz. Mondjad, vagy hallgatok veled ha arra van szükség. Bizonyos tekintetben mára nagyon-nagyon kemény lett a szivem. Talán azt is mondhatom, hogy nem tudom elengedni magam.

Nagyon kevés az az ember a családomon kívül, kb.2-3, aki a valódi arcomat, lelkemet ismeri. Van, hogy még tőlük is félek kicsit, de sosem csapnak be és ezért hálás vagyok, leszek mindig is. 💗 A gyerekeknek is mindig azt mondtam, nem kell egy szobányi barát. Legyen 2-3 ember, de az igazi legyen. 

Igy aztán kedves barátom, mert tudom te is olvasod ezeket a sorokat, keress 2-3 embert. Akivel le tudsz ülni és mesélni tudsz, ráadásul még meg is hallgat. Akinek eltudod mondani a félelmeidet szégyenkezés nélkül. Ha családtag örülj neki. De ha nem, akkor sem kell kétségbe esni. Keress, megtalálod őt. Ne várj a társadalomtól megváltást, nem kapsz. Sokszor éreztem és átéltem a gyermekeim életében azt, hogy kiveti a közösség mert más.

Tényleg más, de nem rosszabb. Az út kanyargósabb, nehezebb.  Muszáj menni, nincs mese. Sosem juthat eszedbe, hogy elvesztitek a csatát. Most nehéz. Figyelj mindenre, nyugodtan utáljanak az orvosok mert te mindent tudni akarsz. Minden de minden előre visz. Segít. Időnként még meg is nyugtat. Nem történt tragédia, most ezt osztotta az élet. Gyerünk 💗

Az élet olyan, mint egy rosszul kisült tortalap. Egyszer csak morzsolódni kezd. Néha épp akkor törik el, amikor a legkevésbé számítunk rá. Egyszer csak darabokra hullik. De ne felejtse: hátra van még – a krém! Meg a szirup! Érdemes kivárni, hogy a tortalap beigya a szirupot. És ha jól sikerül a krém, mégiscsak remek lesz a tortánk!

Lucian Dan Teodorovici