Tegnap reggelre voltak talajmenti fagyok Belgiumban, sajnos felénk is. Reggel mentem ki, hogy vajon elérte-e a virágaimat a fagyos légáramlat. Ami megmaradt volna esetleg tegnap, azt a mai újabb fagy elintézett. Reggel néztem, a háztetők deresek. Akkor vége, itt az ősz nekem is. 

Végigjártam a kertet. Láttam az elillanó életet. Mami nem szerette az őszt, nagyon nem. Azt mondta az elmúlásra emlékezteti évről évre. Már pár éve érzem mire gondolt. Talán mióta itt lakunk. Minden növényt szeretettel nevelgetünk, dédelgetünk. Ha kell nyirjuk, ha kell locsoljuk vagy csak gyönyörködünk bennük. Mára Gyuszi a virágok szeretetét is átvette tőlem. Ha lehetne dajkálgatnánk őket. És igen, pont ezért is nehéz az elválás minden ősszel. 

Tavaly még nem tudtam ilyentájt, hogy lesznek virágaim, melyek egynyáriak mégis az idei nyáron is pompázni fognak, mert olyan enyhe telünk volt, hogy nem fagytak meg, nem száradtak ki. Most is élnek, pár nap és kiderül mi menekült meg ebben a pici fagyban. Eddig. Hiszen a tél még hátra van, de pl. tavaly ilyentájt volt csak egy kis fagyocska mint most, hó egyáltalán nem és igy mentünk bele a tavaszba. 

A szomszéd néni egyik bokrán látom, hogy rügyek vannak, a szomszéd bácsi fája pedig úgy néz ki, mintha azonnal ujra kihajtana. 😯

Megmutatom miért nehéz így a búcsú … álmos a kertünk, de még nem alszik 🥰