Amikor az ember gyermek, fiatal, akkor azt gondolja mindig ott lesz mellette akit szeret. Aztán felnövünk és eltelnek az évek. Nem csak a gyerekeké, hogy megszületnek és meggyújtjuk minden évben a szaporodó gyertyákat. A fényképeken látszik az idő múlása. Más idő múlása is. Másoké. És amikor szembesülünk ezzel akkor sem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy elveszithetjük őket, hiszen olyan még soha nem volt, hogy ők ne lettek volna ott. 

Sosem fogom elfelejteni a telefon némaságát. Tudtam, hogy kórházba kerültél, beszéltem veled naponta többször is. Jó kedvű voltál, nem is akartál bemenni. Délután még beszéltünk, mondtam este hívlak. Nevetve mondtad, hogy jó. Nem telt el 5 perc és elkezdődött a végső visszaszámlálás. 😦 Nem este hívtalak. Valahogy nyugtalan voltam. De hiába csörögtem már nem vette fel senki a telefont. Fura dolog ez, mert hát gondolhattam volna, hogy kimentél wc-re, vagy valaki meglátogatott, vagy csak lepihentél. De nem, tudtam, hogy baj van, éreztem. Kinomban hívtam a kórházat, a nővér totálisan mellébeszélt, tudtam semmi nincs rendben. Mig aztán az ügyeletes orvos végre elmondta, hogy mi történhetett, mert senki nem volt ott. Biztatott nem lesz baj. Aztán intenzív és egy őszinte beszélgetés az orvossal. Gyuszi szó nélkül telefonált, szabit vett ki és hajnalban indultunk. Éjszaka 11 is elmúlt mire a kórházhoz értünk. Felhívtam az intenzívet, beengednek-e? Már vártak. Mondták, hogy elmondták neked, hogy jövök. És ott álltam egy ágy mellett amiből csövek lógtak ki, pittyegő, sípoló gépek vették körül. Nagyon akartam, hogy ne sírjak! Az erőm másodpercek alatt felmorzsolódott. De te megkegyelmeztél nekem, elszenderedtél, így nem láttad lehajtott fejem és a könnyeimet. Másnap kevesebb gyógyszert kaptál (utóbb tudtam meg, hogy az orvos rendelkezett így, mert ő tudta, hogy nem változtat már a végeredményen ez sem, akarta, hogy együtt lehessünk még picit), így már láttad, hogy ott vagyok és fogtad a kezem. Örültél Gyuszinak, mikor megláttad hajtottad a takarót, hogy rendben ha ő is itt van, mehetünk haza. Ugy kellett visszatartani. Aztán rosszabbul lettél, nekünk meg muszáj volt visszaindulni a gyerekekhez. 

Bár azt bizonygattam magamnak, hogy meggyógyulsz, de szívem mélyén tudtam akkor látlak utoljára. Mikor kijöttem tőled nagyon sokáig ültem az intenzív előtt. Életem egy részének vége lesz hamarosan. Árva leszek. 

Hazarohantunk a gyerekekhez, másnap reggel csöngött a telefon. Megállt az élet. Tudtam miért csöng. Vége, nincs már senki aki úgy szeretne a világon ahogy te szerettél. ❤ 

Ma hajnalban felébredtem. Kinyitottam a szemem, és tudtam február 23-a van. Bár az idő múlik, az árvaság érzése már marad. Beleégett a szívembe 9 éve. Előtte csak te és Mama és Tata voltatok nekem. Február 23 után már nem maradtak csak az emlékek. Köszönöm, hogy azok voltak. Köszönöm az életet, melyet másképp kaptam tőled mint ahogy szokás. Köszönöm a sok nevetést, a cinkoskodást, a sok kirándulást. Hogy élhetek ❤ Hogy vannak gyermekeim. A sok lelki kincset, mellyel elhalmoztál és a mai napig élek belőlük, és átadom a gyerekeknek, imádott unokáidnak. 

De azért elmesélem neked, hogy jól vagyunk. Az unokáid a mai napig imádnak és szeretettel beszélnek rólad! Vannak emberek, akik mély nyomot hagynak az életünkben, a gyermeklélekben is. És emlékeznek, ha van kiről. És nekik ott voltál te és van kiről. Köszönöm az emlékeket melyeket nekik adtál! ❤

Édesapa, hiányzol. És ez az érzés már soha nem fog elmúlni, tudom. Átalakul, megszokom, elfogadom, mert nincs mit tenni. Igy behunyom a szemem és újra látom ahogy sétálsz le a csodaszép kertedbe az ezer éves szalmakalapodba, visszafordulsz és integetsz.  Szia Édesapa, szia ❤