Már többször is belefogtam hasonló bejegyzésbe, de aztán utóbb mindig töröltem, mert csak felbosszantom magam vele. Most megpróbálom be is fejezni. 

Nem érzem magam vaskalaposnak, ennek ellenére mégis lehet annak fogok tűnni, de akkor jól van, az vagyok. 

A tiszteletadásról lenne szó. Egyre jobban elegem van ebből a túlontúl lezserségből. Leírom mikkel van a bajom leginkább.

1. Valakivel beszéltem hónapokkal ezelőtt, majd ír minden köszönés nélkül, mintha 10 perce beszélgettünk volna.
2. Emberek, akiket nem ismerek, soha nem találkoztunk, de pont a blog miatt beengedtem az oldalra mindenféle köszönés és megszólítás nélkül írnak, véleményt kérnek, segítsek. 

Az alábbiakkal itt találkoztam Belgiumba költözésünk után. Volt olyan szülő az iskolában, aki csak akkor irt ha szüksége volt valamire, se megszólítás, se köszönöm, se semmi csak dirigált és utasított. Először nagyon meglepődtem, hogy ugye tanult ember, meg miegymás, itt Brüsszelben és így beszél? Természetesen nem az ő stílusában válaszoltam, de nem vette a lapot. Vagy nem akarta. Vagy kevés voltam neki és úgy érezte velem megteheti? Nem tudom, sosem fog ez már kiderülni. De idővel az ilyen stílusú emberek kezdtek elszaporodni és mára valahogy túlnyomó részt ezzel találkozom. Volt aki irt mindenféle előzmény nélkül, azt sem tudtam ki fia-borja. Olyan hangnemben, hogy a nagyon közeli barátok nem beszélnek úgy velem. Majd mikor válaszoltam neki csak ennyit: Szia, akkor írta, hogy jaj ne vegyem magamra, ő ilyen. Hát jó, én meg nem. 

Már ne is haragudjon meg a világ, tényleg vaskalapos lennék azért, mert úgy gondolom, hogyha írok valakinek, akkor illik megszólítani? Ha nem ismerem, akkor meg különösen tisztelettel beszélek vele, főleg ha választ is szeretnék. Ne vegyem magamra, hogy tuskó? :O Nem menti fel semmi alól az, hogy mindenkivel az.

Mert a való életben is ilyen? Ne már! Társaságban vagyunk, még a tegnap látott kedves barátot is köszöntjük:- Szia, heló, hogy vagy? Ha meg idegennel jössz össze egy társaságban, akkor is köszönünk így vagy úgy, bemutatkozunk, puhatolózunk és lassan beindul a beszélgetés. De nem ugrunk neki a másiknak a kíváncsi kérdéseinkkel csak úgy a semmiből jőve. 

Olyan is akadt, aki úgy irt nekem, mintha ezer éve ismernénk egymást, majd elnézést kért, mert ő olvassa a blogot, neki olyan, mintha ismerősök lennénk, de rájött, hogy nekem ő vadidegen ember. 🙂 Megbeszéltük. 🙂

Mi a családban is köszönünk egymásnak. Lehet nevetséges, de a reggelek is úgy indultak mindig, hogy puszi és jó reggelt. És el nem engednék senkit úgy útjára reggelente, hogy ne kívánjak neki szép napot! Ez kedvesség, kapcsolatteremtés. Én nem szeretném, ha ennyire személytelenek lennénk és közönyösek és nem is tudom mik. Mindenki mindenkinek nem a haverja! De könyörgöm, még a haverok is ha találkoznak … á, megint ugyan ott vagyunk. Elszemélytelenedik a világ. Nem adunk lehetőséget a beszélgetésre, a másik megismerésére. Csak elveszi az ember ami neki kell aztán megy is tovább. 😦

És akkor elgondolkodhatunk arról, hogy a gyerekeinket miben neveljük fel? Milyen elvek szerint? Azt szeretnénk, hogy mások számára kellemes, jó ember benyomását keltsék, vagy egy bunkó tahónak (már bocsi). Persze lehet a gyerekekkel jól bánunk, de figyelnek, sőt nagyon figyelnek! És a rossz példa mindig ragadósabb mint a jó, tapasztalatból mondom. És a gyerek ha azt látja, hogy anya-apa így meg így beszél a haverokkal akkor a gyerek is így fog, mert ha a szülők megtehetik akkor ő is. Még akkor is ha egymással normális mederben folyik a társalgás. 

Ugyan ez vonatkozik a káromkodásra. Hallottam én már kisgyereket olyan válogatott káromkodással beszélni, hogy én szégyelltem el magam. Anyuka szájon vágja, jaj, hogy beszélsz, szégyent hozol rám! A gyerek zokogva, hogy hát anya te is így beszélsz otthon. Elmondom a titkot, a gyerek tv nézés közben, számítógépezés közben, olvasás közben és bármilyen tevékenység közben IS hall! És még egy, egy gyermek mindig többet ért meg a külvilágból mint azt a szülő gondolja! No ezeken kell(ene) elgondolkodni. 

Ez az én saját véleményem és ki is állok érte. Nem kell vele egyetérteni. Nem hiszem, hogy gyerekszobától függene. Viselkedéstől, neveléstől, családi élettől, példamutatástól igen. Hogy alapjáraton legyünk kedvesek és tisztelettudóak a másik emberrel szemben, tök mindegy merre áll a füle vagy az orra, milyen a bőre színe, kit szeret vagy nem szeret, vagy mit tudom én. Tisztára elvadulnak az emberek, a világ, és valahol azt gondolom, hogy itt kezdődik minden. Mert vágyni kell a jóra és a szépre, adni is és kapni is. 

És ha valaki, valakik magukra ismernek (vannak bizony többen is), az nem a véletlen műve és ne sértődjenek meg, az a legkönnyebb. Kicsit gondolkodjunk. Ha lehet ne ésszel hanem szívvel. Mert ez a bejegyzés nem a véletlen műve … jó lenne ha úgy bánnánk a másikkal ahogy szeretnénk ha velünk bánnának. Ja, hogy nem érdekel? Látod? Itt a baj! Akkor olvass újra …

Fotó: Pinterest