Már irtam, hogy Tatától tanultam a rózsametszést is. De minden évben, mikor virágba borulnak a rózsafák ő jut eszembe, hogy talán, talán büszke lenne rám. Nem mondaná, régen nem volt divat a dicséret. Odamenne a rózsafához, megmutatná, hogy itt meg itt nem jól metszettem és hümmögne. 🙂 No ez a hümmögés lenne a dicséret. ❤

Különben is, izig-vérig, a lehető legjobb értelembe  véve volt ő parasztember. Magas, szikár, kicsit morgós, morc. De titokban megszelídítettem és jókat mosolygott rajtam, nevettünk. Tudom, hogy nagyon szeretett. Többször is tanúbizonyságot tett erről a maga módján. A lányokat imádta. Azt mondják mig emlékezünk valakire az nem hal meg, nem mulik el a mult ködében.

Szerintem minimum tíz köteg banánonként emlegetve vagy drága Tata. ❤ Nem csak én és Gyuszi, a lányok is emlegetnek. Mai napig emlékeznek rád. Milyen jókat nevettél rajtuk, te jó ég, emlékszel? ❤
Mikor Gyuszi kérdezte, hogy Tata kér-e egy fröccsöt? És mondtad, hogy nem, tisztán kéred, mert a szódától megfájdul a bokád. 😀
És arra, mikor megszületett Dávid? Megtudtad, hogy hazajöttünk a  kórházból és fájó lábaiddal rohantál át hozzánk. Kérdezted, hol a gyerek? (faluhelyen a fiú volt régen a gyerek, a lyány az lyány). Leültettelek és a kezedbe adtam. Talán soha előtte nem fogtál kisbabát. ❤ Csak nézted, aztán visszaadtad és remegve felálltál és elmentél. És aztán pár hónap múlva örökre … 😥 De Tata, a tudást átadom amit tőled tanultam, a gyerekeket mind megtanitom rózsát is metszeni és tudják, hogy tőled tanultam, igy mindig emlegetve leszel. ❤