Címkék

, , , , , , , , , , ,

Gyuszi elment dolgozni, én csinálom a reggeli rutint, gondolkodom kipróbálom a tegnapi kenyeret piritósnak. Teszek-veszek, majd megáll a kezem a levegőben. Március 13-a van! Ránézek az órára, mindjárt 8 óra. 

Időutazás …

14 éve drága barátunk kicuccolt minket reggel 4-kor a reptérre. 6 ember, 6 nagy bőrönd, 6 kisbőrönd és 6 hátizsák. Ennyi. Beletömtük az addigi életünket, osztottunk, szoroztunk,  méricskéltünk. Emlékszem benne kellett lenni a bőrödbe 2 nadrágnak, 2 pulóvernek, 7 pólónak és 7 váltás fehérneműnek. Egy takaró, egy ágyneműhuzat, egy nagy törölköző és egy kicsi. A fennmaradó helyre mehettek amit a gyerekek szerettek volna, macik, könyvek, játékok, kedvenc dolgok. Volt kb. 2 kis doboz legónk, azokat pici zacsikba raktam és bedugdostam mindenfelé ahol még volt lyuk. A bőröndök egy részében gyógyszerek voltak, a kézipoggyászban orvosi dolgok, orrszívógép, egy akkori nagyon pici dvd lejátszó, színes ceruzák, gyumák, rajzpapirok. Nehéz ám beszuszakolni egy életet egy bőröndbe.

Sosem felejtem el azt amikor kiértünk a reptérre. Tamás kirakott minket, mi is sirtunk, ő is sirt, elrohant. ❤ Gyuszi szülei és Mariann jöttek velünk a repülőtérre, hogy visszavigyék az autót. Bent pedig Esztikém akkori osztálytársai fogadtak minket meglepetésként. Volt nagy sírás, bucsuzkodás. A Wizzair-es hölgy nagyon kedves volt és segítőkész, ingyen felvette az összes csomagunkat a raktérbe, így nem kellett cügölnünk magunkkal csak a hátizsákokat. 

Dolgok beleégnek az ember agyába, kitörölhetetlenek. Mikor el kellett indulni. Gyuszi mondta ne húzzuk az időt, kiadta a vezényszót, bemegyünk! Minden lépésnél visszafordultunk. Barnusnak volt egy kis piros bőröndje, kerekeken guruló, azt húzta a drága maga után. Egy hónapja mult 5 éves … Mentünk, nem is tudom mi hajtott minket, talán csak az, hogy együtt legyünk. ❤ 

Felpörögtek az események, izgultak a gyerekek, hiszen nekik ez volt az első útjuk repülővel. Dávid sikitott örömében mikor felszálltunk. És a két órás ut gyorsan elrepült ahogy mi is. El, egy új világ, egy új élet felé, tele reménnyel, izgalommal. 🙂 

Most, mikor írom ezt a bejegyzést, 8.45 van. Ilyentájt cibálhattuk ki a bőröndöket a buszhoz ami reményeink szerint elvisz majd minket Brüsszelbe. Hirtelen olyan sok csomagunk lett, azt gondoltuk be sem fér a buszba. A gyerekek kidőltek ekkorra, az utolsó napok izgalma, a korai kelés, a repülőut megtette a magáét. Némelyikbe alig bírtunk lelket verni Brüsszelben a Midi-n.

Emlékszem leraktuk a bőröndöket, átnéztük, minden meg volt. Már akkor nagyon fáradtak voltunk. Van egy hosszu üvegfolyosó a bejárattól végig az állomásig. Mikor ritkán arrajárok eszembe jut, hogy ott húztuk-vontuk a csomagokat, a gyerekeket. Ott jutott eszembe először, hogyha Barnus elfárad és nem tudja húzni a kis bőröndjét akkor nem tudom mit csinálunk, mert egyszerűen már nem volt sehol egy szabad kéz. De ügyes volt, mosolyogva trappolt mellettünk. Ott szakadt el Dávid táskája is, szegényke nagyon sirt, mert a Cicu benne volt és az a maci amit a tanító nénitől kapott búcsúzóul. Picit megálltunk mind, kifujtuk magunkat, elrendeztük a Cicut és a macit. Emlékszem csak lehajtottam a fejem és húztam a két óriási bőröndöt, elől-hátul nagy hátizsák rajtam, néha terelgettem a gyerekeket, hogy figyeljenek Gyuszira aki elől ment. 

A következő emlék, hogy nem fért ki az ajtón az egyik bőrönd, nem volt erőm elfordítani és rámzáródott majdnem az ajtó. A gyerekek sírtak, hogy most mi lesz, Gyuszi betette a lábát az ajtóba és hiába kérték, hogy vegye ki nem vette. Végül kinyitották, ő kicibálta a bőröndöt és engem és ujra együtt voltunk. Örömünkben összeölelkeztünk mi hatan a nagy riadalomra. ❤

Arra is emlékszem mennyire megijedtem, amikor jött egy fiatalember és felkapta mellőlem az egyik bazi nagy bőröndöt. Elém állt és együtt mentünk fel a mozgólépcsőn, ott szépen leállította, rámmosolygott és ment tovább. Ekkor láttam először arab fiatalembert. 🙂 

No és a következő hely ami igazán emlékezetes az a Louise-on. Addig végig szerencsénk volt, mindenhol működtek a mozgólépcsők. De akkor egyszer csak szembetaláltam magam egy nagy, széles és hosszú lépcsővel. Nem volt mozgólépcső. Erőm végéhez értem, elsirtam magam, nem fogom tudni felvinni a bőröndöket. Gyuszi nem is tudom honnan merített erőt, mert szépen felvitte a gyerekeket a villamosmegállóba és felhordta mind a hat bőröndöt. ❤

Közeledtünk a célunkhoz, de még várt ránk egy kis pakolászás. Emlékszem, akkor vasárnap reggel 9 körül lehetett talán. Álmos villamos álmos emberekkel. Villamos megáll, én felmegyek a gyerekekkel akik már alig álltak a lábukon, majd Gyuszi szépen elkezdi felrakni a csomagokat. Mennyire féltem, hogy majd szólnak, fejezzük be a rámolást. De nem, senki. Csak néztek ránk mosolyogva. Zötyögtünk egy kicsit, pár megállót, majd jeleztünk, hogy le szeretnénk szállni. Kedves volt a villamos vezetője, mert megkérdezte hová szeretnénk menni, biztos ott kell-e leszállnunk. Majd bólintott igen és ujra lejátszódott a jelenet, pakolás csak most lefelé.

Kicsit pihenni tudtunk az utazás közben és biztattam a gyerekeket, hogy már csak pár perc és a szállodában is vagyunk. Szerencsére igy is lett. 

Még emlékszem, hogy előszedtük a szobában az otthonról hozott kaját, sült csirkét, kenyeret, uborkát. Még arra is emlékszem, hogy Gyuszi rákötötte a dvd lejátszót a gyerekeknek a tv-re és nézhették a kedvenc meséket. Közben előkotortam az összes legót, hamarosan már szólt a mese, ment a játék. 

Ami még azon a napon volt, hogy este elmentünk sétálni. Mentünk az Avenue Louise-on egészen az erdőig. Akkor ott voltak számunkra érdekes fák, fenyők, de nem olyanok amilyeneket addig láttunk a Mátrában. A gyerekek elnevezték kukacfának. 🙂 Ezen jót mosolyogtunk, ha meglátok ilyen fát mindig eszembe jut. 🙂 

Telefonáltunk haza, hogy megérkeztünk és minden rendben velünk. Szétnéztünk a szemben lévő kis éjjel-nappaliban és számolgattuk meddig lesz elég a pénzünk. Az ablakból kinézve pedig azon tanakodtunk, hogy mi a csuda lehet az a dürüm? 😀 

Fogalmam sincs miért nem féltünk. Valahogy annyira összeraktunk mindent előre és olyan remény volt bennünk, hogy elfelejtettünk félni? Persze tudtuk, hogy nem véletlenül vagyunk ott ahol vagyunk, Isten kegyelme befedez minket. És ezt érzem azóta is nap mint nap. ❤ 

Kapcsolódó kép