34 év! Ha rágondolunk, ha kimondjuk is sok. Nagyon sok. 

Az élet rendje, életünk bizonyos szakaszai egyszer véget érnek, az emberek pedig szétszóródnak vagy a megyében, az országban, vagy esetleg a nagy világban. Aztán vagy találkoztok még valaha vagy nem. 

Mi Belgiumba is ugy kerültünk ki, hogy nem kerestük, nem kutattuk a lehetőséget. Egyszer csak szembe jött az újságban egy hirdetés és meg kellett próbálni. Bejött. Azóta nem mondom, hogy lehetetlen. 🙂 

Voltak még adalékok, amikor egy blogbarátság kellős közepén egyszer csak jött egy telefon, hogy egy másik blogbarátot nem engedtek át a szigetre, Európának ezen a felén maradt a cicáival. No futás, nem hagyhatjuk ott őket!!! Sosem felejtem el ahogy a váróban várt minket az ismeretlen ismerős mosolyogva a cicákkal. ❤  Hát itt vagy! 🙂 

Másik blogbarátság. Amerikából költözött volna vissza Európába egy számunkra nagyon kedves család az ikreivel. Előtte nagyon sokat beszélgettünk, már igazából évek óta ismertük egymást a blogon és a személyes levelezéseken keresztül. Mondtuk is, de jó lenne  ha találkozhatnánk. Dehát Salt Lake City nem a szomszédban van és mi sem készültünk a közeljövőben odamenni. Idővel jött a lehetőség, jöttek ők. Kellett egy hely ahol megszálhattak, időt tölthettek a repülőcsatlakozásig az ikrekkel, a cicákkal. És mi történt? Hozzánk jöttek. Találkoztunk. Itt voltak két napig. ❤ 

Ezek mind megerősítettek abban, hogy soha ne mondjuk, hogy no az lehetetlen! 😀 

Facebook. Ismeretségek. Vannak emberek, akiknek már a felbukkanása is mosolyt csal az ember arcára, még akkor is, ha úgy érezzük ezer év telt el az utolsó találkozás óta.  Megdobban a szívünk, a régi emlékek megelevenednek, hiszen a lelkünkben jól el lettek azok raktározva amit a kellő pillanatban rekordgyorsasággal lehet előkaparni. 

Kanada? A világ másik oldala, reménytelen! Aztán tavaly egy facebook bejegyzés, hogy itt volt a szomszéd országban! Azonnal irtam neki, hát miért nem szóltál, elmentünk volna Gyuszival, még ha csak egy ölelésre is maradt volna időnk! Jött is azonnal a válasz, ha jön Belgiumba azonnal szól. ❤  Mert tuti jönni fog. ❤ 

És jött!!! ❤ Elmondhatom mind nagyon izgultunk. 🙂 Napközben kiszámoltam, 34 éve nem találkoztunk. Ott is születtek gyerekek ahogy nálunk, ott is felnőttek már ahogy nálunk. Ott is zajlott az élet ahogy nálunk. 

Izgatottan mentem a repülőtérre, a dugók nem nagyon szoktak zavarni, de most mentem volna, igyekeztem volna, mi a fenét tötyögnek ezek itt előttem az autópályán, hát nem látják, hogy mennem kell? :O  

Aztán pár perc várakozás után már trappol is felém, messziről csak azt láttam integet, de ahogy közeledett, hát persze, Peti az, ki lenne más? Peti, aki a középiskolás éveink 4 évét együtt töltöttük, hiszen Gyuszi osztálytársa, majd jó barátja volt. Talán nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna. Együtt ebédeltünk, nevettünk, bohóckodtunk, mentünk mindenfelé. De jó is volt. ❤ 

Aztán huss, vége lett, nagyon hirtelen változtak a dolgok, Gyuszi bevonult katonának az egyetem előtt, Peti pedig eltűnt. Később hallottuk, hogy Kievben tanul. :O Kievben? Hogy került oda? De már nem volt kinek feltenni a kérdéseket, mindenki elkezdte élni az életét, és sajnos ezek a gyermekkori barátságok háttérbe kerültek. 😦 

De most itt van megint, ez tiszta hihetetlen! Valahogy, valami miatt úgy éreztem, mintha kb. egy hete váltunk volna el egymástól. Nem volt döcögés a beszélgetésben, gyorsan eltelt az autóban az ut. Aztán csak összeszoruló torokkal néztem, ahogy a két régi barát megöleli egymást 34 év után. Az órák repültek, valaki mindig mesélt, hol ő hol mi, választ kaptunk a kérdéseinkre. Peti megismerte a kutyáinkat, akikkel nagyon rövid idő alatt barátságot kötött, innen is tudtuk ő ugyan az a jó ember akinek mi ismertük meg, most mondjam, hogy még a mult században? 😀 

A vacsi közben is folyamatosan ment a mesélés, nem fogytak ki a fiúk a szóból. De sajnos elérkezett a búcsú ideje, mert reggel viszont kérdezés nélkül száll fel a repülő Peti otthona, családja felé és nem lesz bocsika. Elvittük a szállodához, mindünknek gombóc volt a torkába, megígértük, hogy ez az ölelés nem az utolsó, találkozunk még! Peti sokáig integetett nekünk. Gyuszi nem szólt egy szót sem egy ideig, majd szomoru hangon mondta, milyen kár, hogy aki barát volt és lehetne ma is az a távolság miatt nem lehet. ❤

Hát várjuk a repülőt ujra, ami elhozza a jó barátot megint hozzánk valamikor! Az emlék a miénk, megmarad … vigyázz magadra Peti! Visszavárunk! ❤