A facebook-on barangolva, időnként benézve egy-egy bejegyzés kommentjeihez nagy bátorságra vall. Akik ismernek azok tudják, nagyon szeretem az állatokat. Rettenetes dolgokat tesznek velük emberek, időnként elcsodálkozom, hogy mitől is ember az EMBER. De már nagyon rég óta nem olvasok kommenteket ezeken az oldalakon. Szomorúsággal tölt el a sok, magukat állatbarátnak mondó ember, akik leírják, hogy miként és hogyan gyilkolásznák meg azt aki az említett szörnyűséget elkövetve. És ők ettől különbnek érzik magukat? Azt olvasom sok helyen, hogy nagyon kell vigyázni a gyerekekre, oda kell figyelni az emberekre, mert aki állatot öl annak a következő lehet az ember lesz. No de kérem szépen akik leírják részletesen, hogy miként zsigerelnének ki egy embert azok mennyivel különbek?  Vagy az én agyam nem rakja jól össze ezeket a dolgokat? 😦 Elfogadom azt is. 

És, hogy miért is jutott ez eszembe? A tegnapelőtti bejegyzésem kapcsán kaptam üzeneteket. Többnyire kedvesek, biztatóak, melyekért nagyon hálás vagyok, köszönöm szépen. 🙂 De volt olyan is, aki kérdőre vont, hogy miért nem megyek neki az orvosnak, ő már kikaparta volna a szemét, miért nem ordibálok a gyerekem érdekében, lekevert volna neki már pár jól irányzott taslit, stb. stb. :O Most tényleg? :O Ugye ez csak vicc?

Nézzük csak! Ezt az orvost 13 éve ismerem. Katinka és Barnus előtte nőtt fel. Megharcoltam vele a megharcolni valót mindig is, de volt bennünk egy kölcsönös tisztelet egymás iránt. Ez leginkább azt gondolom Katinkának köszönhető, mert egy nagyszerű, csodálatos fiatal hölgy lett belőle, akire bárki büszke lenne ha ilyen gyermeke lehetne, én meg le sem tudom írni az érzéseimet, kevés lenne hozzá 100 bejegyzés is! ❤ ❤ ❤ De ő felnőtt. A doktornő szerint nincs ráhatásom már, nincs kapcsolatom vele, nem együtt élünk, Katinka ugy csodás és követendő ahogy van. És ez igaz is, az utolsó szóig! DE! Mindig fojtogat valami amikor kedvesen ma is hozzám bújik és azt mondja, hogy mindent nekem köszönhet. Ő sosem felejti el a harcot és csak ő és én tudom min mentünk keresztül az első 6 évben, hiszen időnk nagy részét kettesben töltöttük kórházakban. Csak remélni tudom, hogy kevés dologra emlékszik a sok szörnyüségből. Gyuszi vele kapcsolatban mondta először, hogy még a levegőt is egyszerre vesszük. Mi ketten nekimentünk volna a világnak is. És amikor arról volt szó neki mentem érte a világnak is, harcoltam vele, érte, küzdöttem. Ezt látta, ezt viszi tovább. A cf-eket körüllengő kedvességet és jóságot nem tudom megmagyarázni. Sokat olvastam utána, foglalkoztam a kérdéssel, nincs nyitja, oka, egyszerűen ilyenek, kompenzált Isten? Több jóságot és szeretetet adott nekik amit közvetiteni tudnak a világ felé. Ő mindig mindent akart azonnal, az én fegyverem a megfogalmazás és az őszinteség maradt. 

Aztán jött Barnus aki teljesen más volt. Ha olvastátok 3-4 éve is a blogot, akkor emlékezhettek, nagy küzdelmeink voltak egymással. Addig csak én küzdöttem. Ő teljesen elutasitotta a tényt, hogy neki van valami baja. Egyáltalán nem volt betegségtudata, ami valljuk be jó dolog, igen, bizonyos szintig. Mert előbb-utóbb viszont tudomásul kell venni a dolgokat, meglátni a határainkat. Barnabás kitolta rendesen ezt, 15-16 éves kora körül volt hajlandó leülni és meghallgatni. Olyan volt, mintha beszélgettünk volna valakiről. Ma már a 19 felé tartva megváltozott ez. Elfogadja és megérti, hogy tennie kell magáért. Ez egy nagyon nehézkes és hosszadalmas folyamat volt. Mert ugye közben ott voltak a fránya hormonok, ott volt valami ami közben marta belülről a mindennapi életét is szép lassan emésztette őt. És ez volt az a pont, amikor az orvos szembe fordult velünk. Diplomatikusan éreztette, hogy megdőlt az anyai megérzésem, nem, nincs igazam, a gyereknek semmi baja a cf-en kivül. Sőt talán néha úgy érezte én adom alá a lovat. Persze ez nem igy volt, egyszerűen csak én voltam aki meghallgattam, figyeltem őt nap mint nap és igen, én vagyok az anyukája aki minden rezdülését érezte és értette és tudtam valami nincs rendjén. Sőt egyre jobban nincs rendjén! Egyetlen egyszer vontam felelősségre a doktornőt, amikor kiderült, hogy Barnabás gluténérzékeny és már igazoltan laktózérzékeny is. Akkor látszott, hogy ez a tény ütött rajta egyet, de nem sokáig tartott. Akkor megkérdeztem tőle, hogy így hogy bízhatom rá a gyerekemet, hogy oda fog rá figyelni, hiszen már felnőtt, egyedül kellene járnia a rendelésekre. Megígért mindent. Nem sokáig tartott, mire mentünk a következő kontrollra már semmi nem volt belőle. Sőt!

Ez az orvos amikor megismertük még “csak” egy tüdőgyógyász volt a sok közül aki odacsapódott a cf specialistához, így kerültünk hozzá. Ő is előttünk lett nagy ember az eltelt 13 év alatt. Ma is tisztelem, hiszen óriási dolgokat visz véghez már, hol van a 13 évvel ezelőtti bizonytalansága? Ma vezető főorvos, tanit az orvosi egyetemen, a belgiumi tüdőátültetések hozzá tartoznak, mellette hetente kétszer rendel, fogadja a betegeket. Lehet ő még nem tudja, de én pontosan a 13 éves ismeretségünkre alapozva tudom és látom, hogy ez sok egy embernek. Valami hajtja őt, nem tudom mi. Talán történt valami az életében? Olyan dolgok részesei volt ő már, amiket mi sokan, nagyon sokan nem szeretnénk átélni. Kemény lett. Több betegéről tudunk, akik ott hagyták és átmentek másik cf központba, mert olyan érzésük volt, hogy nem látja el őket rendesen, és utóbb be is bizonyosodott sajnos. 😦 Valamit valamiért elv. No ez nincs meg. Dehát gondoljunk bele, hogy viszi őt a lendület, a történések. Talán nincs is tudatában annak ami történik miatta. Vagy ha igen, akkor nincs ideje ezen gondolkodni, agyalni. 

Ez az ember nem érdemli meg, hogy ráborítsam az asztalt, nem érdemli meg, hogy üvöltsek vele, hogy mérgemben megüssem, stb. stb. Azok akik ezt tanácsolták én hiszem, hogy ők sem tennék meg. Mert vagyunk annyira kulturáltak és ahogy Esterhazy Péter írta: “… egy bizonyos szint fölött nem süllyednék egy bizonyos szint alá”. 

A lényeg, hogy köszönöm a támogatást, a kedves szavakat, a biztatásokat, a virtuális öleléseket és vállon veregetéseket. De ne írjatok, mondjatok nekem olyanokat, amiket úgysem tennétek meg ti magatok sem! Nagyon nem szeretem azokat az embereket, akik nagyot szeretnek mondani, akik ingerülten hepciáskodnak és olyanokat mondanak, amiket valóságban soha nem tennének meg. Minek ez? Miért van erre szükség? Olyan, mintha hazudna az ember vagy álomvilágban élne? Legyünk csak őszinték és becsületesek. Semmi más nem kell, idővel bebizonyosodik minden és helyére kerül. Csak hergeljük magunkat és a környezetünket feleslegesen, pedig jobb a békesség és a nyugalom. Én csak tudom, higgyetek nekem. 

Hétfő óta annyi történt, hogy hétfőn este megkaptuk az influenza elleni védőoltásokat. Barnusnál már éjszaka gondok voltak, de tegnap reggelre ágynak esett. Beszéltünk a házi orvosunkkal, előjöttek kicsit-nagyon a tünetek, hőemelkedés, izomfájdalom, fejfájás, gyengeség. Az éjszaka még kicsit zaklatottan telt, de most már sokkal jobban érzi magát. Úgy, hogy holnap suli. 🙂 Ma bent lesz a kórházban a bőrgyógyászunk, Gyuszi megpróbál vele beszélni, hátha kitalálnak együtt valamit. Jó lenne az a teszt hamarabb, sokkal hamarabb. És ez a hisztamin nagyon foglalkoztat … No de ne találgassunk, mindent igazolni kell.