Elcsendesül egy kicsit a világ igy október végén, november elején. Van ez az ünnep, halottak napja. Már gyermekkoromban is gyűlöltem, pedig nem is tudtam mit jelent, csak éreztem, hogy szomoru. Talán azok az évek voltak jók, amikor Gyöngyösön kimentünk a temetőbe és utána elmentünk Magdi nénihez és Miska bácsihoz vacsira. ❤ Hmmm. Milyen finomakat ettünk. Édesapa és Miska bácsi nagyon szerették egymást. Gyökeres ellentéte volt annak amit otthon láttam és amit előtte a temetőben. Emlékszem Édesapa mosolyára, Miska bácsi hangos nevetésére, Magdi néni hangos szavaira, nevetésére. Anyámra nem. 😦

“Nem az a fontos, hogy milyen nap van, hanem az, hogyan fogod eltölteni. Boldogan, vidáman, vagy magadba roskadva, búsan. Mindig van minek örülni a nehézségek ellenére, csak vedd észre a porszemnyi jót, és a napod csodás lesz.”
E. Matthew Urban

Aztán jöttek viták, haragok, nem tudtam én mi miért van, közben felnőttem, és lassan elmentek ezek az emberek, soha nem jöttek vissza azok a gyertyafényes esték. 

Édesapa mindenkit meggyászolt akit szeretett, melegszívű ember volt, nem szégyellte a könnyeit. Sokat emlékezett ezekre az emberekre, de a halottak napja neki nem mondott semmit. Csak rohanás a virágért, rohanás a temetőbe, majd haza, és ennyi. Már nem volt senki, akivel tartották volna a kapcsolatot, akihez jó lett volna elmenni beszélgetni, jókat enni, emlékezni. Már csak az emlékek maradtak. 

Mikor Mama elment akkor kicsit változott a helyzet, talán 1-2 évig, akkor akart menni a temetőbe, de lassan ez is elmúlt. Nem szeretett az enyészetre gondolni. Aztán sok-sok évvel később ujra a koporsó mellett álltunk, drága Tata is elment. Sirdogáltunk mi ketten, együtt. De csak egy kicsit. Tata 92 évesen úgy ment el, hogy elmondhattuk utána: megélt mindent amit lehetett, megtett mindent amit tehetett, eleget élt hozzá. Nagyon várta Dávid megszületését, a fiút! Mikor a kezébe adtam ennek a drága idős szikár embernek a könnye is kicsordult. Majd pár hónap után megkérte Édesapát, hogy vezesse ki őt a tornácra. Szétnézett, megnézte a napot, visszament és elaludt. Édesapa nem sirt. Átjött hozzánk és mondta, Tata elaludt, békében. Meg akartam ölelni, de mondta nem kell, nincs baj. Tudtam, a lelkében gyászol a maga módján. És az is elmult. Ezek után már csak teherként élte meg anyám hóbortjait, rohangálásait a virágok után, hogy minél nagyobb fejű legyen az a krizantém, hogy a szomszéd siron kisebb legyen. Csodálkozva néztük anyámat először, hiszen ki nem állhatta őket, de aztán fáradtan legyintettünk, csinálja. 😦 

Aztán eljött a legfájóbb nap életemben. Tudtam, hogy ez fog következni, tudtam, hogy nem akar már küzdeni. Egyszer talán kiírom magamból a sok fájdalmat, a miértet, de nem most. Drága Édesapám elment. Majdnem belebetegedtem. 3 hónap után kénytelen voltam megrázni magam, hiszen ő sem ezt akarta volna, hanem az imádott unokáival foglalkozni. Édesapa itt él velünk. Hálás vagyok a sok megélt emlékért, amely itt él bennem és a gyermekeimben. Eleinte mindig sirás lett a vége ha eszünkbe jutott, mára azért valamelyest változott a helyzet, nem mindig sírunk. ❤ Még mindig hiányzik és ez azt hiszem soha nem fog már elmúlni. De nem akarok úgy rá emlékezni, hogy meghalt. A halál szörnyű szó, elveszítünk valakit, édesapa utálná, ha állandóan azon járna az eszem, hogy ő meghalt. Sokkal többet adott ő nekünk azzal, hogy élt.

“Múlik az idő…Múlnak a napok, hetek, hónapok, évek és mi még mindig képtelenek vagyunk kimondani azt, hogy a másik mit is jelent nekünk. Mert várunk, mert félünk és mert azt hisszük van időnk. Pedig higgyétek el nincs! Mert sosem tudhatod azt, vajon lesz-e holnap… Neked…neki…bárkinek…”
Baráth Noémi

Nincs hét, egyetlen hét sem, hogy valamelyikünk ne emlegetné. Ha másképp nem, hát a kajákkal kapcsolatban, hiszen nagyon szeretett enni és nagyon finoman főzött. Egyszerűen nem tudok dolgokkal kapcsolatban elszakadni attól, ahogy tőle tanultam. A kertben ha csinálok valamit próbálom felidézni amit tanított, hogy ne kelljen mástól megkérdezni, vagy a guglit felcsapni. Akarok emlékezni. Aztán ha eszembe jut, akkor mosolygok, igen, meg van! No Édesapa ennek a mosolynak örülne!

“Az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúltak, hanem azok, amelyekre emlékezünk.”
Pjotr Pavlenko

Én arra akarok emlékezni mindig, ahogy éltek, akik ők voltak. Rengeteg hibájuk volt, hiszen emberek voltak, de ezek vagyunk mi, senki nem tökéletes. Nekem ők hárman az életet jelentették. Tőlük tanultam mindent, az ő mosolyukra emlékezem ha becsukom a szemem. És erre akarok emlékezni!

“Ami fontos, azt nem felejted el soha.”
Márai Sándor

Nincs halottak napja! Nincs gyertyagyujtás, zokogás, zokogva emlékezés! Mosoly van feléjük, kedvesség, élet … élünk, amíg élhetünk. Addig örüljünk, és emlékezzünk. Ha kell, akkor minden nap …

A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.
Márai Sándor