Tegnap mentem be este Brüsszelbe. Egyre többen visszajönnek már a nyári szabadságból, hát megkértem a waze-t, hogy lécci vigyen már be Brüsszel közepébe, lehetőleg kikerülve az esti dugókat. Vitt erre, vitt arra, ismerős és ismeretlen helyeken. Majd a villamos sínek mellett araszoltam tovább a forgalommal. Egyszer csak jön egy villamos, rá van írva: Vanderkindere. Már múltkor is beszélgettünk erről Gyuszival, de akkor más irányt vett a beszélgetés, most viszont egyedül voltam a magam gondolataival.

Vanderkindere. Ez egy egyszerű utca Brüsszel Uccle városnegyedében. Nem kell semmi különösre gondolni, valamikor ott volt egy villamosnak a végállomása (lehet most is ott van?). És gondolatban visszamentem 13,5 évet. Ott sétálunk az utcában, kezünkben papirok, azt mondták itt kell keresni azt a kiadó lakást, itt van valahol. Nincs is messze a sulitól, a gyerekeknek is közel lenne, Gyuszinak is közel a tömegközlekedés a munkába járáshoz. Most is látom magam előtt a lakást, óóóóriási nappalival, nagy ablakokkal, több kisebb szobával. Csak álltunk ott és néztünk ki a fejünkből, ez egy apartman Brüsszelben? Csupasz falak, csupasz szobák, ide kell költöztetni a gyerekeket, itt kell élnünk ezután ha elhozzuk őket az apartmanszállóról. Tébláboltunk, majd az ingatlanos mondja, hogy nem-nem, ez nem lesz jó nekünk, keressünk másikat. Hát jó.

Aztán meg is lett. Erdő melletti társasház. Lassan ismertünk meg minden fát és bokrot, én szerettem ott lakni, a kismadarak ott csiripeltek az ablakunk párkányán, a teraszon. Esett a hó emlékszem, a gyerekek hóembert csináltak Gyuszival, délután meg oda jártak az emberek fényképezkedni a hóemberünkkel. 😀 Következő tavasszal el kellett onnan jönnünk, fizethetetlen volt számunkra a villanyfűtés. Egy évre jó volt. Elköszöntünk az ismerős kátyúktól, utaktól, bolttól, eladótól aki már mosolyogva köszönt nekünk vásárláskor. 

Hoeilaart. Új ház, új kezdet megint. Most már bútorokat kellett vennünk, emlékszem a lányokkal hetekig szereltük a szekrényeket, polcokat, mert Gyuszinak menni kellett dolgozni a költözés után. Beállt hamar az életünk, jött az iskolabusz, Gyuszit vitte a busz szinte a munkahelye ajtajáig. Szabadjára engedtem magam, elindultam felderiteni a kis városkát. Mindig ezt csináltam ha új helyre költöztünk, csak mentem céltalanul az autóval, majd a gps-el hazamentem, igy találtam egérutakat, megismertem hol is élünk. Itt szembesültünk először a flamand emberek kedvességével, segítőkészségével. Úgy érzem becsukott szemmel is el tudtam volna már közlekedni, hiszen volt idő, amikor reggel-este mentem Brüsszelbe az iskolába. 

Aztán annak is vége lett, kinőttük a lakást, szó szerint. Menni kellett, de maradni akartunk a környéken, hiszen ideális volt a sulihoz, munkához. Találtunk egy házat a szomszéd városkában. Áttelepültünk Overijse-be, pár km-re. Az utak maradtak szinte, de más üzletbe jártunk már vásárolni. Ujra megtanultuk az egérutakat, hol mennyivel lehet közlekedni, hol van kátyú az utakon. Majd két év mulva felmondtak nekünk, kellett a családnak a ház. Hát megint mentünk is maradtunk is. 2 km. Ennyire költöztünk. Soha nem felejtem el, mennyire a lelkemre vettem, hogy felmondtak nekünk, majd vissza akarta vonni a felmondást az az ember, aki végig butának és semminek nézett, főleg minket nőket. De jó helyre kerültünk, nyugodt, békés környék. Az én lelkem is megnyugodott apránként … 

A boltokban már ismerősként üdvözöltek,  ha a piacon találkoztunk ránk köszöntek. Sokszor éreztük azt, hogy otthon vagyunk. De fordult a kocka, a lányok elköltöztek, nagy lett a ház, költözzünk, béreljünk vagy vegyünk? 

Vettünk. Sok kilométert megtettünk, sok mindent láttunk, megértünk, a végletekig eljutottunk sok dologban. Emberekben, rendszerben csalódtunk, mig máskor örömmel tapasztaltuk, hogy rendesek. Megint csak örültünk, hogy akkor, réges régen flandriát választottuk, a flamand embereket. És ez úgy néz ki, hogy ez már így is marad. 

Első reggel kakaskukorékolásra ébredtünk. 😀 Majd kivágódott az ajtó, Dávid robogott be, hogy szemben áll a kerítésnél vagy 20 birka, kisebbek-nagyobbak. 😀 Nem volt baj, hogy reggel 6-kor egy traktor csattogott végig az úton, komolyan mondom mosolyogtam. Hiszen ebben nőttünk fel! 🙂 

Waze sokat segített, csak beírtuk az üzlet nevét és már vitt is minket. Eltelt pár hét és már örültem, hogy nem kell mindig bekapcsolni. Én rengeteget közlekedtem, Gyuszi kevesebbet, neki még jó idei gondja volt merre is kell menni, de mára, másfél év múlva már tudjuk mi hol van. Megszoktuk az itteni utakat, a közlekedést, hol kell figyelni a forgalomra, melyik az a kereszteződés ahol akkor is vigyázni kell ha neked van elsőbbséged, hogy hányadika is van? Mert melyik oldalon is állnak a parkoló autók? Milyen nap van, viszik-e a szemetet? Ja persze, de melyiket? 

Elgondolkodtam tegnap este, hogy milyen hosszú az a 13,5 év. Hová kerültünk, akarva, akaratlan. Mik történtek velünk az életben, ami eredménye lett az, hogy Belgiumban vagyunk, vezetem most itt ezt az autót egy már nem idegen városban és már nem félek az ismeretlentől, bár lehet sosem féltem, hiszen akkor nem irhatnám ezeket a sorokat 🙂 Itt van az életünk, a gyerekeink, itt tanulnak, dolgoznak. Miközben hazaérünk mosolyogva intek a szomszédnak, lassan becsukhatom annak a kis házikónak az ajtaját ahol a mindennapok nyugalmát mi teremtettük meg. Hazaértünk …