Gyermekként mindig ámulva néztük a mentőket, tűzoltókat, rendőrautókat, hogy villogva, szirénázva igy vagy ugy rohantak a dolgukra. Gyermekként próbáltuk a sziréna hangjából kitalálni melyik autónak halljuk a hangját és vajon hová roboghat? Aztán 12 évesen megtapasztalhattam milyen egy szirénázó rendőrautóban lenni. Rémisztőbb volt, hogy én voltam az akivel robogtak. Jó messzire, Budapestre. Pont elég volt 1979-ben az akkori utakon, az akkori sebesség mellett, hogy belém ivódjon a semmivel sem összetéveszthető hang. Utána évekig összerezzentem ha szirénát hallottam …

A képet Mentőmuzeum oldalról hoztam. 

Jó pár évvel később, az esküvőnk előtt pár héttel balesetet szenvedtünk. Gyuszi megsérült, robogva száguldott el vele a mentőautó én pedig riadtan hallgattam ujra a már ismerős sziréna hangját. Pár éve ugyan ezt eljátszottuk már itt Brüsszelben, mikor egyik pillanatról a másikra rosszul lett, nem tudtuk mi a baj, ki kellett hívni a mentőt és bár ott voltunk a kórházban, de mégis szirénázva robogtunk a kórház egyik végéből a másikba.

Brüsszel a dugók városa. Sikerül nagyon sokszor megnyerni a nem tul dicsőséges versenyt, mi szerint Brüsszel a legélhetetlenebb város közlekedés, dugók szempontjából. Mi akik itt élünk ezt nap mint nap tapasztaljuk. A blogban is írtam már többször is, hogy miként nyílik meg a szoros autófal egy-egy sziréna hallatára. Hiába vagyunk alagútban, hiába mindkét sáv tömve autóval, hiába nem lehet kitérni, lehúzódni, valahogy csak lehetővé teszik a megkülönböztetett jelzéssel közlekedő járműnek, hogy tovább roboghasson a célja felé. 

Sokszor összeszorult a torkom, gyomrom, kértem Istent vigyázzon rájuk és arra is akiért mennek. Tiszteletre méltó munkát végeznek ők, amire nagyon sokan nem lennének képesek!

Sokszor gondoltam arra is, hogy csak a szeretteimmel ne kelljen robognia ilyen autónak! Mindig attól tartottam, a dugóban való tötyögés, nyomakodás előre nehogy időt vegyen el, nehogy nagyobb baj legyen!

És aztán az események szerencsétlen összjátéka után megtörtént az amit nagyon, de nagyon nem szerettem volna. Ujra egy robogó mentőben találtam magam, itt Brüsszelben. Egyből eszembe jutottak a dugók, a sok autó, a tülekedés, közben nagyon aggódtam Katinkámért, ő volt az események kiváltója. 😦 Sok-sok dolognak kellett megtörténnie ahhoz, hogy idáig jussunk, megint meg kellett tanulni lassítani, befelé figyelni, befelé nézni. Sok gondolat száguldott a fejemben, miközben most ott ültem a szirénázó mentőbe és ez előtt az autó előtt nyíltak szét és adtak utat a közlekedő autók. Most megfordult a világ. 😦 Előjöttek a régi reflexek, tök egyszerű volt, csak azt kellett megakadályozni, hogy az első könnycsepp végig gördüljön az arcomon. Sikerült. 

Rettenetesen aggódtam Katinkáért, de megnyugtatott, hogy a három mentős nagyon magabiztosan, kedvesen, határozottan tették amit tenniük kellett. Mikor kiderült, hogy Katinka cf-es és az Erasmus-ban kezelik akkor pár mondat után azt mondták, hogy bár itt van pár percre egy kórház, mégis a sajátjába viszik. Biztatóan rám mosolyogtak, egyik megszorította a kezem. Annyira hálás voltam nekik ezért. ❤

Sok-sok órával később megtudtuk a diagnózist, az volt amire gondoltam, nem volt baj, csak idő kell és türelem és visszajön az erő. Sajnos már későn érkeztem hozzájuk, kevés voltam, kellett az infúzió, de azt gondolom aránylag jól jöttünk ki ebből az egészből. 

A sürgősségin külön szobát kaptunk, hiszen mivel nem tudtuk mi a gond és őket nem tehetik más betegekkel egy szobába, igy elvittek minket egy hátsó részbe. Szép sorban jöttek a nővérek, a vizsgálatok, majd egy medikus aki elmondta hogy is állunk jelenleg. Éjfél után az lett a biztos csak, hogy ott kell maradnia a pontos diagnózisig és hát bizony gondok lettek volna még mindig a járással. 

Azóta eltelt pár hét. Itt az autópálya nem messze tőlünk, ha az ember közlekedik óhatatlan, hogy ne lásson, halljon szirénát közel vagy távol. Eddig is összeszorult a torkom, de most más lett minden. Mindig hangosan felsóhajtok: -Jaj az a mentő! 

Az Ur adjon nekik erőt, kitartást, hogy tudják csinálni amire vállalkoztak! Mert nagyon nehéz dolguk van, melyhez nagyon sokszor nem is erő hanem lélek kell. Erős lélek ami mindent kibír és elvisel!