… úgyhogy leszel szíves mosolyogni, mert rohadt drága ez a cucc!!! 

Elgondolkodtatott ez a viccesnek szánt szösszenet. Tegnap olvastam, a facebook oldalamon is megosztottam. Felhívás is lehetne, hogy a kutya fáját, legyél már boldog!!! 

Kérdés mi a boldogság? Kinek mi?

Én valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig a valóság talaján mozogtam. Gyermekként eléggé határozottan belém lett verve, hogy értéktelen és semmirekellő vagyok, így nem is voltak, lehettek kívánságaim. Soha? Soha. Ja de, de az is önző volt, mert azt kívántam, hogy jöjjön valaki, és mondja, hogy elcseréltek a kórházban és az egész addigi életem egy tévedés volt. Volt aki elég határozottan meg akart törni bennem minden érzést. Minden értéket. Olyan emberektől kaptam hitet, akiknek a létezésétől tudtam, hogy azért van más élet. ÉLET! Hittem, hogy ők szeretnek olyannak amilyen vagyok, kicsinek, aprónak, értéktelennek. Aztán elgondolkodtam azon, hogy akkor valóban értéktelen vagyok? És ezeknek a gondolatoknak köszönhetem, hogy vagyok, hogy volt aki elvetette bennem annak az érzését, hogy emeljem fel a fejem és találjak vigaszt a virágok, a növények, az állatok szeretetében. Örökké hálás leszek Édesapának, Mamának, Tatának. ❤ Édesapa ezerszer is elmondta talán, hogy nem adhatod fel!!! Egyszerűen nem teheted meg! Azt hiszem ő hintette el először a boldogságport a lelkemben … ❤ 

Az volt a boldogság, amikor vele lehettem. Azt legalább szabadott mindkettőnknek. És azt hiszem akkor és ott értettem meg először, hogy örülni kell a legkisebb jó dolognak is. Meglátni, érezni és értékelni,  megemlékezni róla. Igaz utána szinte mindig jött a cirkusz, mert olajosak voltunk, az orrom hegye majzos, a póló piszkos, de a cinkos pillantás és mosoly a miénk maradt mindig és ez adott reményt a holnapnak is. 

A boldogságport akkor is rámhintette Édesapám és Mama mosolya, amikor férjhez mentem. Ahogy. Édesapa kérése volt ne meneküljek el, adhasson tisztességesen férjhez. Bár majd bele pusztultam, de teljesítettem a kívánságát. Akkor is rámhintette 00a boldogságport amikor a szemembe nézett és azt mondta: -Menj! Emlékszem mennyire féltettem őt, magamat nem, mert nekem meg volt a magam boldogságpora. De neki? :O 

Aztán megtanultuk adagolni a boldogságport mind, kivéve egy embert. Mert azt aki nem akar boldog lenni azt nem lehet boldoggá tenni. Hiába teremtek már édes pici kezecskék akik tovább hintették a boldogságport ránk, felnőttekre, nem számított  semmi. Kivéve minket! 🙂 

Aztán jött a feketeleves! Feketeleves? Elérkezik mindenki az életében egy pontra, amikor meg kell állnia és elgondolkozni, hogyan is legyen tovább? Mi lesz most? Mi lesz ezután? Kinek hamar, kinek később, de mindenki életében eljön ez, én azt gondolom. Én két hét gyötrődés és félelem után megmakacsoltam magam. Nem és nem! Nem vagyok hajlandó feladni és nem engedem senkinek! És aki számítotttt nem is tette! Sokszor keresni kellett azt a boldogságport! Sokat tanultam, sokat olvastam és rá kellett jönnöm, hogy más boldogságpor után kell néznem! Elérkeztünk arra a pontra, amikor meg kellett tanulni örülni a legkevesebbnek, a legkisebbnek. Értékelni az együtt töltött időt, hogy kitöltsük azt ami jut nekünk boldogsággal, lelki kincsekkel. A fő boldogságporolóm megértette ezt és megint csak azt mondta: -Menj! Ezután már tudtam örülni annak, hogy a mai nap is felkeltünk. Hogy süt a nap, hogy élünk. Még mindig élünk! Hogy meghazudtolunk minden orvost, minden statisztikát. És telítődtünk a boldogságporral, szórhattuk már mi is arra aki szeretett volna kapni. Mert tudtunk örülni a legkisebb jónak. 

Kaptam én is bőven? Bizony kaptam!!! Mert mi a boldogság? A gyermekeink mosolya, öröme, boldogsága! Ha ők jól vannak mi is jól vagyunk, ez nálunk különösen igy van! És milyen érdekesek ezek az összefüggések, egy cisztás fibrosis-os ember állapotát nagyon befolyásolja a lelki állapotának a minősége. Hogy mennyi boldogságport kapott éppen. 🙂 Ezek bizonyságáról oldalakat tudnék írni! 🙂

Mondd csak te aki olvasod ezeket a sorokat, te elmennél a gyermekedért a végletekig? Elmennél a világ végére is, hogy adj neki még éveket, hogy élhessen, hogy boldogságport szórhasson rád minden áldott nap? Eltürnéd, hogy idegenek megitéljenek és elvárják mondd el, hogy mit miért csinálsz, miért csak előre nézel és mész, mész, mész? Mész, hogy feltöltődj, hogy adni tudj! Hogy feltöltődjön a lelked kis tárolója, a szíved azon része, ahonnan utána tudod te is adagolni másoknak a boldogságport. Hogy tudj úgy mesélni egy naplementéről, mint senki más, örülj egy virágporban lubickoló méhecskének mint senki más. És ne olyan helyre hulljon a boldogságpor ami egy feneketlen mélység és csak lehúz magához. Mert ha véged akkor vége másnak is, nincs tovább. 

Kívánom, hogy mindenki lássa meg azt amitől degeszre tömheti lelke bugyrait, legyen erő elővenni az ép kellő adagot mindig. Mert a boldogságpor csak arra száll aki vágyik rá, akarja.

Én már egész pici koromban a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen drága is egy kis boldogság. És mennyire lehet örülni neki. Sőt! Maga az élet! Az utam nem volt könnyű, sokszor elő kellett kaparni valahonnan egész mélyről egy-egy kis porocskát, de mindig akadt valahonnan 🙂 Ugyhogy leszek szives mosolygok, mert tényleg rohadt drága ez a cucc …