Már jó pár hete megbeszéltünk egy találkozót, meghivtunk magunkhoz egy számunkra, a szivünknek kedves családot. Azonnal kaptak az alkalmon, ez gyanus is lett, és elkezdtem számolgatni. 

A gyerekeknek szóltam, elmondtam sejtésemet, mondták itt lesznek, látni akarják őket, hallani még a hangjukat. Beszélgetni velük, mosolyogni történeteiken, melyeknek talán egyik-másiknak ők maguk is szereplői voltak.

És igen, itt voltak és igen, búcsúzni jöttek. Visszamennek Magyarországra, letelt az idejük. Az Európai Iskolában tanították mind a négy gyermekünket. Nagyszerű  tanárok, pedagógusok. Olyan emberek ők, akikkel a napi gondokon felül tudtunk emelkedni és emberként tudtuk továbbra is egymást tisztelni.

És igen, voltak nagy ölelések, jött a sok történet, hol sírtunk, hol nevettünk az emlékeken. Eltöltöttünk egy nagyon szép délutánt, sajnos gyorsan este lett. A gyerekek is elköszöntek, ki a párja után indult, ki haza a férjecskéjével. Aztán elérkezett a búcsú ideje is. Nehéz elengedni azokat az embereket, akiket csak úgy alapjáraton is kedvel az ember. Tudod, nincs visszaút, ők eldöntötték, mennek, amit megértek, hiszen nincs már itt semmi ami ide kötné őket. Mi maradunk, minket meg ide köt minden. 

A búcsú? Könnyesre sikeredett, csak öleltük egymást. Majd elhangzott a mondat amit még soha nem mondott nekünk senki:
– Köszönjük nektek a gyermekeiteket! ❤ 
Elmentek. Integettünk, jó sokáig. Isten veletek, vigyázzatok magatokra, a gyerekekre. Reméljük az életben még találkozunk …

“Ha hajót akarsz építeni, ne hívj össze embereket, hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, hozzanak szerszámokat, vágjanak fát, hanem keltsd fel bennük a vágyat a nagy, végtelen tenger iránt.”
(Antoine de Saint-Exupéry)