Ezt a bejegyzést kb. egy éve írtam, azóta ott várakozott piszkozatok között. Ma is így érzem, sőt, annál is jobban. Megérett a megjelenésre. Érti aki érti. Rossz érzése senkinek nem lesz már tőle. Lehet tőle grimasz, meg vállvonogatás. Eltűntem … 

Emberek jönnek-mennek az életünkben. Nyomot hagynak, vagy nem.

Kérdik jól vagy? Ööö … De nem hallgatják meg a választ, közben azért benyögöd, jól hát. Mindenki csak szalad, a saját bajával foglalkozva. Igazából nem is érdekli, csak azért keres, hogy elmondja kínját baját. Gondolod közben, ó ha tudnád … de nem baj, mondod ó és nahát. Ennyi elég is. Neki. Pá.

Kell ez neked? Hogy ne figyeljenek rád? Míg tudod, hogy a másik csak egy kérdőjelet küld, de az tényleg az is. Mi baj? És meghallgatna, de nincs itt, csak ott, amarra át, 1600 km-re. Fáj? Naná. Múlhatatlanul és fájdalmasan. Siratod azt ami még mindig meg van, hiszen eltelt egyetlen pillanat és újra minden érzés ott volt, közben tudod, hogy ez van, ezt kell szeretni. Győz a fontosabb, győz a család, győz a szeretet, győz a gondoskodás, győz  a … minden.

És aztán kereshetsz, kutathatsz, de olyan önzetlent nem találsz. Mert belőle csak egy van, ezt jól tudod.