Ismeritek azt az érzést, amikor már hetekkel előre mindent eltervezel? Szinte napról napra, szépen belogisztikázol mindent, nincs sehol egy szabad lyuk, egy szabad perc, de úgy érzed minden tökéletes lesz, mindenkinek az óhaját-sóhaját figyelembe vetted, a gyerek vizsgáit, a férjed munkáját, stb. stb. stb.  Fejben már készen vannak a meglepik, szépen sorakoznak a dobozokban és az üvegekben. Tudomásul veszed, hogy idén is az utolsó pillanatban, de akkor legalább tutira be tudsz szerezni minden ajándékot, tudod már hová mentek el, hogy ne kelljen fölösleges köröket tenni. Még a fodrászhoz is eljutsz, hála a fodrászodnak (köszönöm Joci 🙂 ), elmész a férjedért a munkahelyre, ő boldogan beül a kocsiba, és újságolja, hogy mindent megcsinált, mindent lezárt, minden levelet elolvasott, stb. jöhet a jól megérdemelt szabadság. 

Este még a filmnézés is belefér, hiszen már tudod, hogy mikor mi fog történni az elkövetkezendő 3 napban és pihensz, mert nem akarsz kinyúlva ülni a karácsonyi asztalnál. Aztán a férjed belerúg az ágy lábába, még mondja is, hogy bakker, ez fájt, de aztán megy tovább. 

Izgi, már csak 3 nap, de a férjed ma megy az éves kivizsgálásra a gyerekkel, te addig a jó előre megtervezett dolgaidat tudod csinálni. Ja! Aha! Csak hiszed! Míg le nem biceg a férjecskéd az emeletről, hogy baj van. 😦 Éjszaka is nagyon fájt a lába, és most már még jobban, nem tud vezetni!!! És akkor itt dőlt is be minden előre eltervezett dolog, és itt kezdődött el az a nap, amikről az ember szokta mondani, hogy kár volt felkelni. 😦 

Az agyam zakatol, most mi lesz? Semmi, de semmi nincs meg!!! Az idő telik, menni kell a vizsgálatokra, betuszkolom Barnust a kocsiba, gyerünk. Ha végeztünk akkor mehetünk felderíteni a kórházat majd otthon. Első vizsgálat, kiderült, hogy a beutalók felét küldték el, mivel péntek kora reggel van és karácsony mindjárt, így nincs orvos aki tudná a beutalót pótolni, és különben is már az időpont letelt. 😦 Megyünk a további vizsgálatokra. Majd a következőre, ahol közlik, hogy aznapra ilyen nevű ember nincs beírva a rendszerbe. Hiába mutatom a beutalót, hiába minden, azt mondja nem tud mit csinálni. 😦 Majd másfél órás folyosón szunyókálás után a kardiológia-n megkapjuk a 24 órás vizsgálatra a kis berregő szütyőt és mászhatunk haza. 

Az üres időben amikor már kimérgeskedtem magam és elszállt a lila köd akkor próbáltam a logisztikát újra bevetni, a feleslegesnek ítélt dolgokat kidobni, a maradókat berakni valahová az elkövetkezendő 3 napba. Ha szomorúan is, de azért láttam már a fényt az alagút végén. Szomorú azokért a dolgokért voltam, amik kimaradtak a megvalósításból, de nyugtattam magam, minden pótolható. 

Így aztán hazacsattogtunk fél sikerrel, Gyuszit beraktam a kocsiba és irány a közeli kórház, nézzünk szét. Azt mondták az sürgősségire menjünk. No, gondoltam este majd jövünk, hiszen ez volt itt a több éves tapasztalat. Mire leparkoltam akkorra Gyuszi már az ügyeletessel beszélt, kaptunk egy tolókocsit azzal elbohóckodtunk a röntgen osztályra, ahol kb. 3 percen belül már be is hívták. Még egy eltévedés és egy rally 🙂 is belefért a visszavezető úton, mire odaértünk egy doktornő jött velünk szembe a folyosón, hogy mi vagyunk-e azok a bizonyosak. Bólogattunk, ő meg mondta menjünk. Átküldték a leleteket, bebizonyosodott, hogy eltört az én drágám lába, megkaptuk az elbocsájtó szép üzenetet és az egy hét múlva történő találkozó időpontjával szépen haza is mehettünk, nagyjából 1 óra múlva. És csak ámultunk, hogy ilyen is van?! 

Innentől kezdve totál káosz volt, próbáltam mindent behozni, megcsinálni aminek az lett az eredménye, hogy vasárnapra ki is nyúltam. De nem csak én, valahogy mindenki olyan fáradt volt. De mégis jó volt nagyon együtt. Tele volt a ház emberekkel és kutyusokkal, mert Esztikéék hozták Bella-t és Marie-t is. És mire már kezdtük volna jól érezni magunkat együtt másnap a reggeliző asztal körül már el is kellett menniük. ❤

Idén mindannyiunknak az volt a legnagyobb ajándék, hogy együtt lehettünk. Gyuszi lába majd meggyógyul. A gyerekek is kipihenik magukat, húzós volt ez az év vége  mindenkinek és nyugodtabban sem zárult. Ez most így alakult. Ma végre válaszoltam az ezer üzenetre a facebook-on a messenger-en a képeslapokra még nem volt időm. De mindennek eljön az ideje, talán a pihenésnek is. 

Katinkáék mennek Svájcba a Taize-i találkozóra, Esztikéék a barátokkal lesznek, Dávid tanul és várja vissza a barátnőjét Brüsszelben, Barnus megy a barátaihoz Magyarországra, igy kettecskén fogunk szilveszterezni. Ilyen sem volt még. Tudtuk, hogy el jön ez a nap, de mégis fura lesz. Eddig zsongott a ház, zsongott az életünk, most elcsendesedik minden körülöttünk … Nem tudom akarom-e ezt, de még nincs időm ezen gondolkodni. Majd egyszer, talán 10 év múlva. 🙂