A napokban született egy blogon egy bejegyzés, melyet nagyon sokan osztanak most a világban. Osszák olyanok mint mi, a migránsok. Mi pedig könnyes szemmel olvassuk, a végére nem elég egy zsepi sem, mert látjuk magunk előtt ahogy a szeretett emberek mennek, róják a körüket és szívből, szeretettel várnak ránk. Nem akarnak semmit, csak ölelni, szeretni minket. Teljes szívből. ❤  

Jönnek a migránsok

2 éve történt, csodálatos és tele volt szeretettel az a hétvége amit most megosztok veletek. Drága Anyósom és Apósom abban az évben ünnepelték az 50. házassági évfordulójukat. Sógornőmmel már előtte egy évvel beszéltünk arról, hogy valami meglepetés lenne jó a szülőknek. A hónapok szaladtak, azon a nyáron otthon voltunk így minden részletet meg tudtunk beszélni, el tudtunk intézni, majd elbúcsúztunk, hogy akkor találkozunk jövőre. Ők talán nem is értettek minket, hogy most miért nem vagyunk olyan szomorúak, csak mi tudtuk, hogy pár hét múlva újra látjuk egymást. ❤

Mivel már a lányok is dolgoztak, így nem volt esély, hogy azon a bizonyos napon hazamenjünk, de egy szép őszi hétvégét kiválasztottunk, megvettük a 8 jegyet, elintéztünk mindent és egy péntek esti gépre felültünk Magyarország felé. Éjszaka 11 felé értünk Budapestre, gyorsan rohantunk a bérelt kocsiért és már gurultunk is hazafelé, hogy még ébren találjuk a szülőket.

És most jön be az a kép amiről a fenti blogbejegyzés ír. Drága Mariann mesélte, hogy a gyerekekkel hogyan szövetkeztek, próbáltak mindent eltitkolni, este úgy megágyazni plusz 8 embernek, hogy  a nagyszülők még csak ne is sejtsenek semmit. Szinte magam előtt látom ma is, ahogy titkolóznak, hurcolkodnak fel a nehéz csigalépcsőn a titokban kölcsön kért ágyneműkkel. Akkor már évek óta nem voltunk otthon egyszerre mindannyian. 🙂 

No és akkor éjfél körül haza is értünk. Mariann már várt minket a kapuban. Úgy  gondolta, hogy semmit nem vettek észre a készülődésből, e miatt kicsit aggódtunk is, mert nem tudtuk mit szólnak ha meglátják az egész családot az ajtóban. De már ott voltunk, be kellett menni, beköszönni. Mi soha, de remélem ők sem felejtik el azt a pillanatot amikor az aranyosak kijöttek és megláttak minket. Gyuszi gyorsan odament hozzájuk, hogy nincs semmi baj és elhadarta miért is jöttünk, hogy megnyugodjanak  az aranyosak. Jó alaposan kisírtuk magunkat, örültünk egymásnak, aztán mindenki megtalálta a maga helyét, lepihentünk. 

Tudtuk másnap szüret, hiszen ha ki van írva akkor menni kell, hát lett gyorsan plusz 8 ember így hamar végeztek is, majd mindenki készülődött.

Kértük az ünnepelteket is, hogy öltözzenek szép ruhába, mert megyünk. Hová? Titok. Utólag bevallották azt gondolták, hogy lesz egy kis családi vacsi. 🙂  

A Mátrában kibéreltünk egy étteremben egy termet és meghívtuk oda azokat, akikről tudtuk, hogy nekik sokat jelentenek. Mindenki jött, ott volt. És a szülők nem tudtak semmiről! Addig a pillanatig, míg be nem léptek a terembe! Csak ámultak, hiszen egy nagyon kedves ismerősöm feldíszítette a termet mint egy csodás kis esküvőre, volt virág, volt sok-sok kedves ember körülöttük és persze volt sok könny, most a boldogságtól. Az én drágám próbált meg köszönetet mondani azért a sok jóért, önzetlen szeretetért amit kaptunk tőlük az eltelt évtizedek alatt. Ez a két drága ember meg csak ott állt, mosolygott és nézett ránk könnyes szemekkel. ❤ 

Majd jött a finom vacsora, és az esküvői torta, mert hát a nélkül nincs esküvő. 🙂 Jó volt találkozni, beszélgetni rég nem látott rokonokkal, ismerősökkel. 🙂 Dávidot pedig még meg is táncoltatta a nagymamája. Azóta is emlegeti. 🙂 

Nem tartott sokáig, pár órát, de olyan élményekkel lettünk gazdagabbak, amiket elrejthetünk mind a szívünkben és ha kell elővehetjük, beszélhetünk róla és a képzeletünkkel ott lehetünk újra. ❤ 

Másnap ők szüretelni mentek, mi hazarepültünk és mindenki ment az útjára. De a szeretet megmarad és megmaradt. Mert nekik, nekünk fontos, hogy várjanak, szeretettel, őszintén. És mi nem akarunk semmit, csak szeressenek és várjanak amíg lehet, minket migránsokat. ❤ ❤ ❤