Mikor Gyuszit elvitték katonának az egyetemi kezdés előtt egy évre, akkor rendkívül  megutáltam a vonatokat. Emlékszem Egerbe kellett őt vinnünk. Tele volt a vasútállomás fiatal emberekkel, szülőkkel, hozzátartozókkal. Utolsó pillanatig kapaszkodtunk egymásba, de egyszer csak szóltak, mennie kell. És felszállt. Én meg ott maradtam egyedül. Néztük egymást míg lehetett, de a vonat lassan elindult és eltűnt a szemem elől. Drága Anyósom és Apósom nem győztek vigasztalni, de nem bírtam abbahagyni a sírást. Tudtam, éreztem, hogy életem egyik legnehezebb, legkegyetlenebb éve vár rám magányosan. Azt hittem belehalok, fogalmam sem volt, hogy miként fogom túlélni az elkövetkezendő egy évet nélküle. 

De persze túléltük azt is. Utána összeházasodtunk és már egy párként utaztunk Gödöllőre, hogy elkezdhessük közös életünket. 

Gyuszi ebben az évben sokat utazott külföldre a munkája miatt. Többször 1-1 hetet kellett más országokban eltöltenie. Már előre féltünk, ő is, én is. Pedig már nem vagyunk mai csirkék, megszokhattuk volna már és különben is azt mondják a távolság jót tesz a kapcsolatoknak. Csak nem a miénknek! Nem bírjuk és kész. Én el sem tudom képzelni mi abban a jó, ha nem lehetünk együtt. Minden nap az esti találkozás reménye tart minket meg. Úgy élni, hogy ajándék legyen. Voltak rossz időszakaink, mint minden házaspárnak. De túl lettünk azokon is, együtt. Megpróbálunk, még ha nehéz is, úgy élni, hogy jó legyen haza menni, hogy jó legyen találkozni, hogy jó legyen együtt lenni. Mert az a lényeg, ami az ajtón túl vár, lassan becsukod az ajtót és otthon vagy. ❤

És tegnap este mikor kivittem megint a repülőtérre, akkor az a nagyon régi, 36 évvel ezelőtti szomorú, keserves hangulat kerített hatalmába, pedig holnap már jön is haza. Utálom a repülőtereket … 

Aztán mi lesz holnap este? Ha látnak majd minket emberek, akkor azt fogják gondolni, hogy bizonyára már nagyon régen nem találkozhattunk, mert úgy fogunk kapaszkodni újra egymásba, mint két fuldokló. De azt gondolom, hogy addig jó, míg a szív így tud szeretni …