Az előző három bejegyzés összegzéseként!

Én nem tudom, hogy mindenki úgy születik-e, hogy alapjáraton szereti-e az állatokat, vagy csak valami negatív élményt, tanítás hatására lesznek egyesek állatgyűlölők (ismerek rá példát 😦 ), vagy csak alap járaton félnek az állatoktól.

Nekem lehet szerencsém volt Édesapával, ebben is. Első pillanattól kezdve a növények szeretetére tanított. Csodás volt a kertje, a növényei. Mindent elkövetett értük, nagyon sokat dolgozott. Meg is becsülték az emberek a munkáját, hiszen gyönyörű  zöldségek kerültek ki a kezei közül. 

Mint falun általában mindig voltak állataink. A kismalacot szeretettel gondozta, hizlalta, mikor pedig arra a bizonyos napra került a sor akkor elment otthonról sokszor. Sajnálta az állatokat, de tudta szükségünk van rá, hiszen eleinte csak a füstölőbe, később már a fagyasztóba ment az éves húsállományunk. De ez ugye évente egyszer volt, nem zsinórba. 

Maminak évről évre tavasszal az ágya alatt ücsörgött egy tyúkocska, nagy örömmel számoltuk 21 nap múlva a kikelő kiscsibéket.  Megtanultam, hogy melyik tojáskát érdemes a tyúkanyó alá rakni és örültünk ha tényleg pipi lett belőle. 🙂

Évek teltek, egyre jobban megszerettem az állatokat. Sokáig könyörögtem, hogy legyenek kacsáink, mert azok olyan aranyosak. Egyszer csak Mami beállított pár kiskacsával. Édesapa kikövezett nekik egy kis kacsaúsztatót az udvaron, ahol persze nemsokára én is benne ültem a kacsákkal együtt. 🙂 Aztán persze Mami mondta, hogy soha többet, mert be nem áll a szájuk és minden csupa piszok volt tőlük. 

Kislánykoromban eljártam a szomszéd utcába tejért. Volt egy piros és egy kék kis kannám. Megcirógattam mindig a tehénke buksiját. Pedig de nagy volt!!! 🙂 

Úgy érzem, hogy szerencsés vagyok, együtt nőhettem fel a körülöttem lévő természettel. Sokszor nem volt senkim, csak az állatok, velük oszthattam meg minden bánatom. Ők meghallgattak és soha nem bántottak. ❤ 

Közben megváltozott a világ és elgondolkodtató, hogy a mai gyerekeknek  a fenti dolgok közül vajon melyik élményben van része, hogy kialakuljon egy egészséges viszony közte és a természet között? 

Ma már önző, én központú világban élünk, ahol már a gyerekek is könyörtelenül törtetnek előre, ha másképp nem, hát taszigatással, lökdösődéssel. Mit neki egy kutya? Jó ha csak elmegy mellette, nem rúg bele. Pedig ha tudná, hogyha lehajol, belenéz a szép okos szemébe annak a kutyának és megsimogatja a buksiját, akkor megnyugszik szíve-lelke! Saját tapasztalat! A rúgás nem, mert még soha nem rúgtam bele egyetlen állatba sem. 

Jó lenne, ha megállna ez a világ pár percre, hogy emberek felemeljék fejüket és szétnézhessenek, ránézhessenek, sőt, rácsodálkozhassanak a körülöttük lévő világra, természetre. Ha meglátnák a természetben rejlő szépséget és nyugalmat, sok állatban a szeretetet, hűséget, önzetlenséget talán megváltozna a gondolkodásuk is. 

Jó lenne, ha többet foglalkoznánk gyermekeinkkel, megmutatnánk nekik mi vesz körül minket, megmutatnánk a szépséget. Ha egy apa félrerúgja a kutyát, akkor a fia is ezt fogja tenni. És csak reménykedhetünk benne, hogy ez a fiú felnőttként magába néz és változtat a dolgokhoz való viszonyán. 

Nem csak az állatokhoz, természethez, de mindenhez való viszonyunkat ha innen néznénk akkor sokkal jobb lenne a világ: