Anyuci sokat agyalt, hogy miként lehetne kis életem dolgait nyomon követni, végül úgy döntött, hogy inkább írjam én a bejegyzéseket magamról, a srácokról itt, akik immár a barátaim, családom, testvéreim. ❤

Szeretnék bemutatkozni nektek, Mészáros Brunó vagyok, Anyuci egy szem kutyagyereke, de különben a kilenceske néven is beszélnek rólam. Azt még nem tudom mit jelent, de kiderül majd, mindenesetre rossz nem lehet. 🙂

2017. február 17-én születtem Leuven mellett egy szerető családban. Anyukám és Apukám nagyon örült nekünk, szeretettel gondoskodtak rólunk. Anya már első pillanattól mondta, hogy szeretni kell az embereket. Először csak a szagukat ismertük fel, később amikor kinyílt a szemecskénk, akkor már láttuk is őket. Kedvesek voltak hozzánk, egyre jobban megszerettük őket. Anya és Apa sokat játszott velünk, mi meg nőttünk mint a bolond gomba. Azt nem tudom mi az, de biztos érdekes lehet, mert sokat mondogatták és olyankor mindig sok puszit kaptunk.

Aztán elérkezett az az idő, amikor Anyukánk komolyan leült velünk beszélgetni. Elmondta, hogy nem maradhatunk velük örökre, majd jönnek kedves emberek és elvisznek minket külön-külön. De az ő gazdijaik nagyon jó emberek, csakis olyan helyre kerülünk, ahol hosszú boldog élet várhat ránk. Kicsit elszomorodtunk mindannyian a testvéreimmel, hiszen olyan jókat játszottunk együtt, de Anya megértette velünk, hogy ez a jó kutyák életének a rendje. ❤ Anya mindenkinek mondott szép szavakat, tanított minket, hogy hogy kell majd viselkedni, büszke lehessen ránk.

Már jó pár hetesek voltunk, jött egy csúnya bácsi aki belénk is döfött valamit és nem szerettük őt e miatt, amikor egyszer Anya komoly arccal elém állt. 
– Figyelj kisfiam! Most valakit nagyon nagy szomorúság ért a világban. Ő még azt sem tudja, hogy te megszülettél, de el fognak érted jönni hamarosan kedves emberek, és elvisznek hozzá. Neked csak az a dolgod lesz, hogy szeresd őt, légy jó kutyája és gyógyítsd meg a szívét. Én Anyához bújtam, hogy nem akarok elmenni, de megígérte nekem, hogy jó lesz, bízzak benne, az ő anyai szíve megérzi ezt. 

Teltek a napok, a hetek, mi egyre nagyobbak lettünk, egyre nagyobbakat tudtunk harapni, megtanítottak minket finomságokat falatozni és jött a csúnya bácsi aki megszurkált mindig, mert hogy állítólag kell, meg kötelező.  A tesókkal sokat játszottunk, tanultuk a harcot. Anya és Apa mindig mosolyogva figyelte ezeket a csatározásokat, csak néha kellett odamorranni. 

És elérkezett az idő, Anya és Apa figyelmeztetett minket, hogy hamarosan el válnak útjaink. De akkorra már olyan sokat meséltek nekünk, hogy mind izgatottan vártuk mi lesz, mi következik majd. És így is lett, boldog csaholással köszöntünk el egymástól a tesókkal.

Már csak páran maradtunk. Anya egy reggel szólt, hogy ez lesz az én napom, május 20-a.  Ne felejtsem el amire tanított, soha! És megígérte újra, hogy boldog életem lesz! Később jött három kedves ember. Azt mondták elvisznek Anyucihoz.

 

Össze-vissza dajkáltak, simogattak, beszéltek hozzám, teljesen elvették az eszemet a szeretetükkel pár perc alatt és már mentem is volna. Izgalmamban végig aludtam a vonatozást is.

Próbáltak rám tenni valami izét, de nevettek nagyon, mert azt mondták, hogy hupsz, ez kicsit nagy lett, de sebaj, majd belenősz. 🙂 Én meg csak boldogan csaholtam, hogy jó. 🙂 

Nagyon szaladtak velem, nagyon izgatottak voltak. Azt beszélték nem érünk oda időben! De hová? És miért kell szaladni? Egyikük kitalálta, hogy üljünk taxiba, nekem még beleegyezni sem volt időm, jött valami, beugrottunk és robogtunk, ahogy ők mondták, én nem láttam semmit.  Közben kezdtem rájönni, hogy aki végig cipelte a fenekemet őt Katinkának hívják, aki meg lelkesen követte és mindenben benne volt és akitől a sok ajándékot kaptam Esztikének hívják.

Egyszer csak megálltunk. A lányok nagyon izgultak, most mi lesz? Katinka mondta, most megyünk Anyucihoz! Én is elkezdtem izgulni, ez az, ő rá vártam, róla beszélt Anya, őt kell boldoggá tennem! ❤ És egyszer csak ott álltunk, Katinka és én. Anyuci kedvesen nézett ránk, örült, hogy Katinka vett magának egy kiskutyát. Mi??? Magának? Nem, nem! Na ebből mi lesz? Erre Katinka megcsóválta a fejét:- Nem, nem, ő a te kiskutyád. Egy tibeti terrier kisfiú. Most már a tiéd. ❤ És a kezébe nyomott.

Anyuci meg nem szólt semmit, csak ölelt, puszilgatott és szorított magához, és folyamatosan mondogatta, hogy de ez nem lehetséges, meg hogy történt, és ez ugye csak egy vicc, meg hasonlók, közben meg éreztem, hogy le nem tenne egy pillanatra sem.

Meglátogattuk Katinkát az új lakásában (mint utóbb megtudtam), és innentől kezdve el sem mozdultam Anyuci mellől, ahogy Anya tanította.

Bohóckodtam neki, dőltem jobbra, dőltem balra, szaladgáltam, játszottam, borultam ő meg egyre kevesebbet sírt és egyre többet nevetett.

És állandóan csak azt mondta, hogy tiszta Tasso. Ki az a Tasso? De gondoltam úgy is ki fog derülni, már nem izgultam semmiért.

Később újra felnyaláboltak, voltak puszihegyek amibe én is bekapcsolódtam, nem vallottam szégyent, kaptam is de adtam is rendesen. 🙂 Megint beültünk valamibe amiről kiderült, hogy autó, megint utaztunk egy kicsit, majd kiszálltunk és azt mondták hazaértünk.

Odabent három nagy haver köszöntött. No volt ám szimat rendesen. De valahogy nem féltem tőlük. Kedvesek voltak, körbe-körbe szaladgáltak, úgy éreztem örülnek nekem. Kaptam finom vacsit, amiről Anya és Apa jutottak eszembe. De nem volt időm szomorkodni, mert Anyuci keze mindig ott volt velem. És ez a kéz megállás nélkül simogatott. Sóhajtottam egy nagyot majd elaludtam mellette. Haza értem … ❤