Tegnap volt egy éve, amikortól megváltozott az élet, a dolgokhoz való hozzáállás, másképp tekinteni a mindennapokra!

Mi változott? Sok minden! Tudjátok más az, amikor nézed a tv-t, látod hol mi történik a nagyvilágban, még egy könnycseppet is elmorzsolsz ha szörnyűséget lát az ember. No átélni az már más! 

Tegnap a facebook dobálta fel  az egy évvel ezelőtti bejegyzéseket. Már a címeket olvasva is összeszorult a gyomrom. Újra. Megint. 

Átélni, hogy megtudod pár km-re mi történt. Te jó ég, a gyerekek! Hol vannak a lányok? Metró! Hol robbant? Malbeek? Édes Istenem, Katinka!!! És kiabálsz, amikor a telefon néma marad!!! Eszti! Őt még elérte Katinka mielőtt leállították volna a rendszert, megvannak mindketten. 

Aztán mikor sírva megöleled őket, az felfoghatatlan és elmondhatatlan érzés! ❤ És a tudat, hogy még látta a metró végét, elment az orra előtt!!! Igen, az! Ment a városba, ott lett volna rajta! De kicsit szöszölt, elment a busz az orra előtt, így elment a metró is az orra előtt. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Utóbb ezen nagyon nehéz volt túltennie magát!

Tegnap, 2017. március 22. Ezt irta: 

Today is a hard day… this morning i was on exactly the same metro than 1 year ago, and at 9.11 the metro stopped at the same stop where we were evacuated 1 year ago and had 1 minute silence. And people cried together on the metro…

Ma elmesélte mi történt tegnap reggel a metrón. Most is felszállt a metróra mint minden reggel. Majd egyszer csak 9.11-kor megállt a szerelvény. Felnézett, és ott voltak, abban a megállóban mint egy éve, ahonnan felrohantak a felszínre. Majd pár pillanat múlva  befutott a másik metró is a szomszéd vágányra, mint egy éve. Az emberek riadtan néztek egymásra, idegesek lettek. Bemondta a metró vezetője, hogy most itt állnak pár percig a tavalyi robbantás tiszteletére. Az emberek sírtak … majd végül felhangzott a metrók kürtje hosszan, végig az alagúton az elhunytak tiszteletére. Az emberek megtapsolták, majd némán tovább mentek a metrókocsik. 

Később átsétált a Schumann melletti emlékhelyhez … 

Miben változott az életünk? Sokszor aggódom hová mennek, kikkel mennek. Tudom mind eljárnak szórakozni hétvégén, fiatalok, most kell míg tehetik. De tudom hol vannak, ők szórakoznak, én aggódom. Félek. De az élet nem állhat meg! Míg itt lakunk addig Gyuszi minden reggel annál a megállónál száll ki a metróból. Féltem. Aki ilyet átél, az azt gondolom, hogy már az élete részévé válik az érzés ilyen-olyan formája. Olyan nincs, hogy ne jusson eszedbe. De azt gondolom, hogy akkor már baj van a szívekben és a fejekben. És látom, hogy Brüsszel nem felejt! 

Ahogy tavaly is kiderült, és újra és újra, mind Isten kegyelmében vagyunk! Angyalaink pedig dolgoznak rendesen, éhes a cica, ha kell leesik egy sál, nincs meg a cipő addig, míg el nem megy az a bizonyos busz! ❤