Barnust délután elküldték egy fújásra, hogy megnézzék géppel is, hogy milyen állapotban van a tüdeje, annak ellenére, hogy vizsgálatra nem lehetett hallani semmit, jól érezte magát. Majd jött az eredmény, 33 %. Ez bazi-bazi rossz!!! Tudtam, hogy baj lesz! 😦 Hiába szedtük az antibigyókat, nem voltak elég hatásosak, rájuk kell segíteni már megint.
Felhívott, beszélgettünk, elsőre elutasította és nem engedte, hogy beadják neki. Azt mondta nem ezért jött. 😦 Közben beszéltünk telefonon, én meg robogtam a kórház felé lélekszakadva. Nyugtatgattam. Kitalálunk valamit. Megoldjuk. Nyugi. Pedig tudtam én … 😥
Mire jött az orvos már mindketten ott voltunk nála Gyuszival. Elmagyarázott mindent, természetesen mindhárman értettük, ennek ellenére Barnus totálisan kiakadt, mert egyáltalán nem érzi magát betegnek. Próbáltam neki magyarázni a miérteket, megvádolt, hogy az orvos pártján állok. 😥 Kénytelen volt végighallgatni, hogy én az ő pártján állok! Értette, de el nem fogadta! Teljesen bezárkózott, végül persze engedte, hogy bekössék az infúziót, melyet naponta négyszer kap.
Ami egy kis biztatást ad neki, hogy csütörtökön újra megfújatják és ha jó lesz az eredmény, akkor megkapja az Orkambit is. Ha jól reagál, akkor esetleg egy hét múlva haza is jöhet. Csak benne van már egy rahedli gyógyszer. 😦
Aggódom a lelkéért, ott van egyedül, nincs senki aki felvidítsa, csak mi a családja. Senkire nem számíthat. Az osztálytársak, barátok a fasorban sincsenek. Gyorsan felejtenek. Csak az a gond, hogy más nemzetiségű osztályoknál nincs ez így ahogy hallom az iskola vezetésétől. Mi történik az emberekkel? Tudom keserű szavak ezek, de most már kijönnek belőlem is. 😥 És nem tudok ezzel mit tenni, nem tudok. 😥 Hát senki nem gondol arra, hogy hasonló helyzetben ő mit érezne? Annyi önmagát csodálatosnak beállító család van és kitekinteni, példát mutatni ebben nem tudnak a gyerekeiknek? Elmennek misére hétvégén, meghallgatják a szeretetről a prédikációt, mosolyognak, bólogatnak, majd kijönnek, hogy jól van, ez is meg volt? Hát hol marad a szív? 😥
De nem kesergek tovább, talán egyszer mégis valakinek eszébe jut, hogy talán nincs is messze az a kórház, meglátogatom őt. Mosolyt csalok az arcára, nekem csak az időm, neki a lelke. ❤ Kívánok mindenkinek érző szívet és nem megvont vállat … 😥 Nincs bennem különben senki iránt neheztelés, csak elmondhatatlan nagy bánat és csalódás. 😦 Imádkozom, hogy senkinek ne kelljen ezt átélni és ezeken átmenni! És én őszintén teszem, nem álszenteskedve.
Jövök én még jó hírekkel, csak most nehéz, mindannyiunknak nagyon nehéz … ❤
... szemünkben a világ ... Belgiumból 
Kedves Csilla!
Arra nem gondolt esetleg, hogy el kéne magyarázni a helyzetet az osztálytársaknak, barátoknak? Vagy megkérni őket, hogy menyjenek el látogatóba, vagy csak megkérdezni a véleményüket a helyzetről? Szerintem biztos van valami magyarázat arra, hogy nincsenek jelen..
A magántanulói státuszon nem gondolkodott még?
Kedves Anna!
Az osztály egy részével már az ovi óta együtt járnak a gyerekek. Mikor bekerült a közösségbe a fiam, akkor elmondtam a szülőknek, hogy ne féljenek tőle amiért köhög, nem beteg. Az osztály ezzel a tudattal nőtt fel. Volt az alsó tagozatban két csodálatos tanitójuk, akik példamutatóan álltak hozzá Barnabás betegségéhez, a gyerekekkel pedig elfogadtatták, hogy ő ilyen, neki gyógyszert kell szedni, de különben nincs semmi baj vele. Ennek bizony már 12 éve.
A tanároknak minden évben elküldöm (magyarul, franciául, flamandul, angolul) azt a tájékoztatót amit minden országban készitettek az orvosok pontosan nekik, hogy megértsék mi ez a betegség, milyen ezzel együtt élni és mire kell odafigyelniük, miben kérjük a segitségüket. Minden évben elmondom, ha bárkinek van kérdése, akkor forduljon hozzám bizalommal. Volt aki meg is tette ezt, tiszteltem érte, de ugy gondolom többnyire el sem olvasták, a reakciójukat látva. Vannak tanárok az iskolában, akiknek dolguk volt már cf-es gyerekekkel (pl. az egyik olasz testnevelőtanár Olaszországban cf-es gyerekekre volt specializálva), igy az ő nevük ki van emelve mindig, ők azok akik tudják mit kell tenni velük ha baj van. Soha nem volt baj az iskolában a köhögésen kivül!
Sajnos ez a betegség hiányzásokkal jár, könnyen elkapnak minden virust, baktériumot és a betegség miatt pár óra alatt lebetegedhetnek. Mig alsósok voltak bizony akkor is voltak hiányzások. Az akkori osztályfőnökök megtanitották a gyerekekkel, hogy figyeljenek egymásra, üzentek ha bárki huzamosabb ideig volt beteg (nem csak Barnabás!!!), ha több ideig kellett otthon lennie vagy kórházban, akkor rajzoltak neki és eljuttatták a szülőknek, a gyereknek. Elmondanám, hogy ez nem Barnabással történt meg, hanem más gyermekkel.
Mára ezek a gyerekek felnőttek, a tanárok elmentek, ujak jöttek. Még mindig nem szeretnék személyeskedni és senkit meg nem bántani még akkor sem, ha mások ezt megteszik velem!
Barnabás szeptember utolsó hetében lett először beteg, az első félévben gyakorlatilag összesen (tehát nem egyben!!!) 6 hetet volt iskolában, január 1 óta pedig összesen 15 napot (ezt sem egyben). Nekem ne mondja senki, hogy a gyerekével nem beszélgetett szeptember óta és a gyerek egyszer sem mondta, hogy az akivel már 12 éve egy osztályba jár, az nincs ott. De lehet ez is, nem vagyunk egyformák! Viszont van most is egy osztályfőnök! Ugy ahogy évekkel ezelőtt irányitottan tudta ezt valaki csinálni, ezzel is nevelve a másik elfogadására, a másikra való figyelemre ezeket a gyerekeket, most annak ellenére, hogy kértem, nem tette meg! Annak ellenére sem, hogy a felső tagozat igazgatója mikor megtudta az osztály reakcióját csak nézett ránk mintha másik bolygóról érkeztünk volna. Elmesélte, hogy más ország szekciójából is pont most van egy gyerek kórházban, a tanárok irányitásával az osztálytársak minden nap mennek be a gyerekhez. Rosszul esett-e? Nagyon!
Különben a szülők tudták, hogy gond van nálunk, mert pár elejtett megjegyzésből a hülye is megértette volna. Hogy nem érdekelte őket? Jelen állás szerint igy néz ki. És olyan szülő is volt aki klaviaturát ragadott, kérdezett, neki elsirtam, elpanaszoltam a bánatomat. Nem most volt,talán decemberben? Nem emlékszem. Nem történt semmi ezután sem.
Emberek ha kellett nekik akkor mindig elértek.Mindig tudtak irni, kérni, kérdezni. Most mély hallgatás és csönd van csak.
Az iskola felé már novemberben jeleztem, hogy gond lesz. Ne felejtsük el, hogy nekem van egy nagyobbik lányom Katinka, aki ugyancsak cf-es, tehát eléggé ismerem a betegséget. Már akkor kértem, hogy gondolkodjanak el egy magántanulói státuszon, ami itt Belgiumban és Magyarországon is müködik hasonló esetekre. Mult hét csütörtökre, tehát március 16-ra értünk el oda, hogy leültünk az iskola vezetésével, a tanárokkal és megtudtuk beszélni, hogy immár tudjuk Barnabásnak évet kell ismételnie, és itt nincs magántanulói státusz!!! Az iskola és ez az egész ügy elvett egy egész évet Barnabástól. A nemtörődömség, közöny, meg nem is tudom minek nevezzem ezt a helyzetet. Felhivnám a figyelmét még egyszer, én már novemberben szóltam, hogy segitséget szeretnénk kérni! Most pedig március van!
A szomoru még az egész helyzetben, hogy mivel ismerem az iskolát, a tanárokat, igy meggyőződésem, hogyha mindez pár évvel ezelőtt történt volna meg, akkor most nem lenne miről beszélni!!! És ezt határozottan ki merem jelenteni!!! Akkor nem csak két tanár jött volna oda hozzánk kedvesen beszélgetni, érdeklődni és az akinek a legjobban kellene mellettünk állnia az nem azt mondta volna nekem, hogy neki nincs ilyenekre ideje!!!
Remélem kimeritő választ tudtam adni, ha bármilyen kérdése van akkor a továbbiakban is szivesen válaszolok. Kérem higgye el, a keserüségem nem alaptalan!
Szép napot kivánok
Mészáros Csilla