Munkába menet, munkából jövet hangoskönyveket hallgatok, hogy ne legyen olyan unalmas az  utazás. Nem csak a buszon és metrón, hanem a megállótól a munkahelyemig is. Néha megállítanak emberek, hogy megkérdezzék, merre az arra. Érdekes, hogy engem szólítanak meg, aki a fülében lévő bizgentyű miatt biztosan nem hallja, amit mondanak, és aki láthatóan bele van merülve, bármit is hallgat.

Persze meg kell ismételniük a kérdést, mert tényleg nem hallottam elsőre. Azt akarják tudni, hogy ez és ez az utca, vagy valamelyik ismert épület merre van. Tegnap egy hölgy alig érthető franciasággal egy étterem után érdeklődött, és csak azért tudtam neki segíteni, mert végül az utca nevére is emlékezett.

Sokszor kérnek tőlem ilyen segítséget. Lehet, hogy megnyerő a képem? (Jól van, na, álmodni lehet, nem?) Nyilván gyakoribb a címet keresgélő ember Brüsszel irodanegyedében, ahol annyi külföldi fordul meg, mintha turistaparadicsom lenne. (Erre viszont nem sok esély van, tekintve a belga időjárást.) Rengeteg a cég, amelynek irodája van errefelé, minden sarkon áll egy hotel, és ne feledkezzünk meg az uniós intézményekről sem, amelyeket néha csapatostul rajzzák körül a lobbisták.

Szóval nem csoda, ha egy bizonyos helyet keresgélő embert látok. Bár az okostelefonok korában nem szabadna, hogy gondot okozzon egy címet megtalálni. Ilyenkor legjobb tudásom szerint segítek, rosszabb esetben mentegetőzöm, hogy nem itt lakom.

Ami igaz is. Nem csak azért, mert Overijse-ben bérelünk házat (még egy ideig), hanem mert Magyarországról költöztünk ide. Már majdnem tizenkét éve. Most majdnem azt írtam, hogy elszállt az idő. De nem, az idő nem elröpült, hanem álnokul elrohant a hátunk mögött, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy megint eltelt egy év.

Vajon mennyi idő után számít valaki helyinek? Öt év? Tíz? Húsz? Vagy inkább az számít, mennyire ismeri a helyet, és illeszkedett be? Hazudnék, ha tudnám a választ. Tizenkét év után azonban itthon érzem magamat. Ismerősek a helyek, megszokottak az utcák, nap mint nap találkozok ugyanazokkal az emberekkel. Kicsit tudathasadásos állapot ez, mert a magyar helyek még ugyanolyan ismerősek, amikor évente egyszer hazalátogatunk. A híradóban vagy videókban szereplő helyek nagy részét ismerjük, vagy legalábbis tudjuk, merre vannak. Lehet az embernek két otthona?

Mindenesetre nem érzem magamat belgának. Kedvesem szerint ugyan „belgásodom”, meg is jegyzi néha, amikor kényelmesen poroszkálva
vezetek, ahelyett, hogy lendületesen beelőznék, de szerintem ez még nem elég, hogy belgának is érezzem magamat. Talán soha nem is fogom.

Bocs, kicsit eltértem a tárgytól! Eredetileg arról akartam írni, hogy a Google meghívott „Local Guide”-nak. Az történt, hogy az egyik képet, amit nyáron, a dinanti kajakozásunkkor készítettem, feltöltöttem a Maps-ra helyi képként. Azóta több, mint ezer ember találta úgy, hogy segített nekik a hellyel kapcsolatban. Ne kérdezzétek hogyan és miért, lehet, hogy csak tetszett nekik. Az ezer „lájkoló” valamilyen határ lehet.

A „helyi idegenvezető” eleve vicces, tekintve, hogy nem idevalósi vagyok. Vagy mégis? Néha viccelünk Kedvesemmel, amikor egy bénázó autóst látunk, aki nem halad, láthatóan keres valamit. „Nem idevalósi, nem úgy, mint mi!” – mondjuk ilyenkor.

A lényeg, hogy bejelentkeztem „Local Guide”-nak. Miért is ne? (Ha többet akartok tudni róla, guglizzátok meg, nem akarom szaporítani a szót.) Végül is, nem valami nagy dolog fényképezni és feltölteni. Azt nem válaszolja meg, hogy valóban helyi vagyok-e, de ha másoknak segít, akkor megéri.

Ez az a „híres” fénykép: