Azt hiszem ideje megírni, mi is a helyzet kutya vonalon. Már csak azért is, mert az elmúlt nyolc évben gyökeresen megváltozott a világnézetem ezekkel a szőrös négylábúakkal kapcsolatban. Ha nyolc évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy négy kutyánk lesz, és sajnálni fogom, hogy csak ennyi, valószínűleg minden kapcsolatot megszakítottam volna vele, és azt terjesztettem volna, hogy őrült.

Valamikor, annak idején

Ha igazán vissza akarok menni a kezdetekhez, akkor meg kell említenem azt a korcsot, amit gyerekkoromban kaptam. Addig könyörögtem egy kutyáért, hogy szüleim belementek, és valahonnan szereztünk egy fajtatiszta utcaszéli keveréket. Mondanom sem kell, fogalmam sem volt, mit jelent gazdinak lenni, és hogy nem csak simogatni kell a kutyát, hanem etetni és nevelni is. Az etetés még valahogy meg lett oldva, mindig kapott valami maradékot, ahogy az szokás volt a hetvenes években a magyar vidéken. A nevelés hiánya már súlyosabb problémát hozott, a kutya, akinek már a nevére sem emlékszem vad és kezelhetetlen lett. Kiszökdösött, embereket kergetett meg, talán meg is harapott valakit, erre már nem igazán emlékszem. A vége az lett, hogy az egyik ismerős vadász kivitte a mezőre, és egy tölténnyel elintézte. Igen, tudom, ne mondjatok semmit. Gyerek voltam még, és ez volt az elfogadott módja, ahogy az ilyen helyzeteket lerendezték akkortájt.

Kábé két és fél évtizeddel később ismét kutya került a házhoz, pontosabban kettő, különböző időszakban. Akkor már érettebb voltam – legalábbis így gondoltam 🙂 – feleségem és négy csemetém volt, és új családi házunkban laktunk. A felületes szemlélő azt mondhatná, hogy ideális helyzet, hogy egy kutyával bővüljön a család. Az első négylábú egy spániel volt. A gyerekek imádták, ahogy hosszú fülével esetlenkedett. Gondoskodtunk róla, ahogy kellett, de a vége valahogy az lett, hogy odaadtuk valakinek, aki jobban gondját tuja viselni. Aztán Eszti lányom addig rágta a fülünket, amíg egy másik kistermetű kutyust vittunk haza a piacról, de nem sokáig húzta nálunk. Akkor még vaskalapos vidéki módra gondolkodtam: a kutyának a házon kívül a helye. Szegényt még meg is kötöttük, mert rosszalkodott és kárt csinált. Bárcsak tudtam volna, hogy mire van szüksége! Ma már biztosan másképp alakulna a dolog, de hát a múltbéli hibákkal már csak együtt élni lehet.

Tasso

Menjünk előre az időben tíz évet. Belgiumba költöztünk, és az EUs adminisztrációban kezdtem el dolgozni. Mivel néhány évvel korábban magas vérnyomást állapítottak meg, Kedvesem úgy gondolta, hogy egy kutya jót tenne nekem. Sétáltatnám, játszanék vele, ilyesmi, ami csupa jó hatással van az emberre. Nem tartottam rossz ötletnek, el is hoztunk egy jelöltet a menhelyről. Nem sült el jól. Tinédzserkorban lévő, aránylag nagy testű kutyus volt, tele energiával. A probléma ott volt, hogy mindenkit egyenlő falkatársnak tekintett, és amikor játékosan feldöntötte és harapdálni kezdte a gyerekeket, akkor visszavittük.

Szóval ilyen előzményei voltak annak, hogy Kedvesem kijelentette: kell egy kutya, de ezúttal neki. Nem csoda, ha vegyes érzelmekkel fogadtam, nem igazán bíztam benne, hogy jól fog alakulni a dolog. Kedvesem meggyőzött, hogy ezúttal kifejezetten az övé lesz a kutya, ő fog gondoskodni róla. Kikötöttem, hogy én nem sétáltatom, etetem, vagy csinálok bármit, amit egy ebbel csinálni szoktak. Azt mondta, rendben.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Utólag már biztos vagyok benne, hogy nem csupán magának szeretett volna egy háziállatot, hanem “hátsó szándékai” is voltak. Ha tudtam volna, hogy Tasso milyen változást hoz… nos így utólag azt sajnálom, hogy nem előbb történt.

Egy másik menhelyre mentünk, és hosszasan sétáltunk a kenelek között, keresve a szerencsés jelöltet. Kedvesem biztosan leírta már a történetet itt a blogon, most legyen elég annyi, hogy a választás egy tibeti terrierre esett, aki nem ugrált és csaholt, mint a többiek, nem próbálta minden erővel felhívni magára a figyelmet, hanem csak lehajtott fejjel ült a kenel közepén, és még csak ránk sem nézett. Később kiderült, hogy hat éves, a gazdái költözés miatt menhelyre adták. Barátságos a többi kutyával és macskákkal is, szereti a gyerekeket. Ideálisnak tűnt. Így került Tasso a családba.

Távolságtartóan fogadtam, nem igazán akartam kutyát, de a Kedveséért bármit megtesz az ember, még egy nemkívánatos lakótársat is eltűr. Nem foglalkoztam a kutyával, mint ahogy előre kijelentettem, de nem is bántottam. A Kedvesem kutyája volt, megbecsülendő, de ez nem jelentette, hogy szeretnem kellett.

Tasso másképp közelítette meg a helyzetet. Így utólag már értem, hogy engem gondolt az igazi falkavezérnek, mivel én voltam az “alfa hím” az ő szemében. (Kutyáéknál semmit sem tudnak a női praktikákról, amelyekkel a feleségek szelíden terelgetik a férjeiket, anélkül, hogy “alfa hím” hiúságukat megsértenék. 🙂 ) Mivel én nem mutattam semmilyen érdeklődést az irányában, ő úgy fejezte ki a tiszteletét a falkavezér iránt, hogy szorosan a lábamhoz ült, és csak ücsörgött, néha reménykedve nézve rám barna szemeivel. Ültünk, én a heverőn, ő a lábamnál, és néztük a tévét. Néhány alkalom után egyszer csak azt vettem észre, hogy a fejét a térdemre hajtva a lábamhoz bújt. Meglepetésemben azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Az első alkalom volt, hogy ilyesfajta érzelemnyilvánítást láttam egy kutyától. Az teljesen szokásos, amikor egy kutya a farkát csóválja, vagy nagy boci-szemekkel szinte kinézi a kaját a szádból, amikor eszel, de hogy hozzám bújjon?

A többedik ilyen eset után nem tudtam megállni, megvakargattam a füle tövét. Hálásan lihegve nézett fel rám. Ahogy telt-múlt az idő, Tasso továbbra is a lábam mellé telepedett, én pedig egyre gyakrabban vakargattam. A füle töve után a hátát is, aztán a mellkasi részt, ahol annyira szeretik az ebek a vakarászást.

Közben Tasso kiharcolta magának, hogy velünk aludjon a hálószobában, na nem az ágyban, csak a padlón. Először hallani sem akartam róla, és éjszakára lenn hagytuk a nappaliban. Alig feküdtünk le, Tasso keservesen vonyítani kezdett, mire én mérgesen letrappoltam az emeletről, és megfenyegettem, hogy lesz nemulass, ha nem hagyja abba. Engedelmesen abbahagyta, de az újbóli ágyba bújás után röviddel megint rákezdte. Ezt csináltuk egy ideig. Akkor történt változás, amikor a szüleim vendégségbe jöttek, és mi lent aludtunk a nappaliban. Azt hittem, hogy keserves éjszakánk lesz, hallgathatjuk a vonyítást testközelből, de legnagyobb meglepetésünkre, csend volt egész éjszaka. Akkor jöttünk rá, hogy a kutya egyszerűen egyedül érezte magát, talán attól is félt, hogy újra elhagyják. Azóta a hálószobában alszik az ágy mellett, és nincs éjszakai zajongás. Kivéve, amikor hangosan nyalakodva tisztítja a szőrét, vagy elégedetten morogva vakarózik. 🙂

Aztán eljött a nap, amikor bejelentettem, hogy akkor most elviszem sétálni a kutyát. Kedvesem egy percig sem tiltakozott, szerintem magában azt mondta, hogy “Ez az! Végre!” Aztán eljött a nap, amikor bevállaltam, hogy megetetem, és az is, amikor felajánlottam, hogy összeszedem én a kutya-mellékterméket az udvaron (amit valamelyikünk találékonyan a “kakna” névvel illetett).

Ezek után már természetes volt, hogy rendszeresen sétálni megyünk.

Szóval így történt, hogy Tasso megszelídített engem. Ezt add össze, Kis Herceg!

Sam

Dávid elkezdte rágni a fülünket, hogy szeretne egy kutyát. „Még egy kutya? Minek? Ott van Tasso!” volt a reakcióm. Dávid tovább nyaggatott, hogy saját kutyust szeretne, aki az ő szobájában alszik, mindig együtt vannak, legjobb barátok lesznek, meg ilyesmi. Nagyon vágyott egy német juhászra. Kedvesem utánanézett a fajtának. Ő egy „utánanézős” típus, ha rákattan egy témára, többet derít ki róla, mint egy oknyomozó riporter. Szóval a német juhászról kiderült, hogy nem igazán ajánlják első kutyának, mert sokat kell foglalkozni vele, nevelni, tanítani. Okos kutya, ha jól van nevelve, akkor keresni sem lehetne jobb kutyatársat, de amíg idáig eljut az ember, addig sok-sok időt és energiát kell belefektetni. Nem igazán bíztunk benne, hogy Dávidnak ezzel akarná tölteni szabadidejének javát. Kedvesem rábukkant a golden retrieverre, ami úgy tűnt, jobban passzolna a fiunkhoz. Mindez nem egy-két nap alatt zajlott, sokáig ellenálltam, de amint már kitaláltátok, végül beadtam a derekamat. Elmentünk az Animal Express-be kutyát venni. Menhely nem igazán jött szóba, mivel kiskutyát szerettünk volna, és goldi kölykök nem hemzsegnek ott.

Körbesétálni egy hatalmas állatkereskedés kiskutya részén maga is egy élmény. Az a rengeteg aranyos puppy! Az ember legszívesebben mindet megnyomkodná. Vagy beülne a kutyakupac közepébe vakargató szeánszra. Jót tesz mind az emberi, mind a kutya idegeknek! Persze van benne valami szomorú is, amikor a sarokban ülő, anyátlan kutyacsemetét lát az ember.

A goldik egy nagy térben voltak, egy másik fajtával együtt. A sok kölyök rohangált, csaholt, ugrált a ketrec oldalára, mintha mindegyik csakis azt akarta volna, hogy őt válasszák. Volt egy a sarokban, amelyiket néhány másik dögönyözte, az meg csak próbált arrébb húzódni, megszabadulni az erőszakosabb társaitól, mint aki azt mondaná, hogy „hagyjatok már békén!” Valamivel idősebb volt a többieknél, nem az a pici, gömbölyű szőrmók, akiért odavannak az újdonsült kutyatulajdonosok. Megvolt rá esély, hogy nem viszik el, a bolt nyakán marad. Dávid őt szúrta ki, azt mondta, azt szeretné. Az eladó bement érte, de a többi kölyökkel ellentétben, nem rajongott a gondolatért, hogy elviszik. Félénken húzódott el, alig lehetett kihalászni a ketrecből. Dávid megkapta, ölbe vette, aztán irány kutyafelszerelést venni hozzá. A boltból kijött egy boldogságtól ragyogó gyerek, egy szélesen mosolygó anyuka, egy félelemtől remegő kiskutya és egy apuka, aki azt gondolta, hogy „na, ebből mi lesz?”

Hát az lett, hogy a kis szőrmók Tasso mellett a másik kedvenc lett. Dávid Sam-nek nevezte el, és ne tudjátok meg, mennyi hülye szóviccet gyártottunk azóta, gátlástalanul visszaélve azzal, hogy Szem-nek kell ejteni. („Dávid, szőrös a Szem-ed! Dávid, keféld ki a Szem-edet! Ez a kutya nagyon jó, cseppet sem Szem-telen.”)

Néha küzdöttünk Dáviddal, hogy foglalkozzon többet Sam-mel, de az ember nem mindig beszél közös nyelvet a tinédzser gyerekével. Így én is sokat sétáltattam és játszottam vele. Mármint a kutyával. Kedvence a huzi-voni, a nyolcas formájú gumijáték, aminek ráharap ez egyik végére, én megmarkolom a másikat, és húzzuk egymást. Ez komoly edzési módszeremmé vált később, amikorra Sam negyven kiló lett.

Sam nagyon szép kutya, kényelmes, nem kapkodja el a dolgokat. Nagy barna szemeivel úgy tud nézni, mint egy kisboci. Amikor simogatásért jön, akkor beáll a két lábam közé, jár a feneke a farokcsóválástól, és vigyorog teleszájjal. A goldi az a fajta, amelyiknek a legszebb a mosolya, bár lehet, hogy a vigyor jobb szó rá. Kedvenc időtöltése a plüss állatok rágcsálása. Lefekszik szájában egy macival, és olyan, mint a kisbabák, amikor cumiznak. Nem tudom, hogy a szelíd természete hová lesz, amikor valaki érkezik hozzánk, mert akkor úgy tesz, mint egy vadállat, aki védi a területét. Ő ugat a leghangosabban. Viszont amikor a látogató már bent van, és meg is szagolta, akkor visszaváltozik aranyos goldivá, és macit hoz ajándékba, simogatást kunyerál, és megint vigyorog. A kutyáink között ő a leggyávább. Amikor séta közben kakas szólal meg a sövény másik oldalán, Sam majd’ betojik félelmében. Amikor lovat lát, nagy ívben ki kell kerülni, és ha egy kerítés előtt elsétálva megugat bennünket egy másik kutya, akkor azután soha többé nem akar arra menni.

Az a helyzet, hogy Tasso jól előkészítette a terepet, mert Sam is családtag lett, és most már két kutyát vakargattam, sétáltattam és etettem esténként.

Charlie

Egyre jobban belemelegedtem a ebtartásba, és egyre inkább megértettem, hogy a kutya nem csak egyszerű háziállat. Állandóan kimutatja a szeretetét és ragaszkodását, szeret játszani, imád enni. Inkább olyan, mint egy jó barát, vagy egy családtag. Vagy mindkettő. Érlelődött bennem, hogy jó lenne egy saját. Persze vakargathattam Tassot és Sam-et, amikor csak akartam, sétálni is vihettem, vacsorát is adtam nekik, de mégsem az én kutyáim voltak. Aki foglalkozott egy kicsit a kutyák lélektanával tudja, hogy a falkaösztön még midig ott van bennük. Már nem vadásznak – néhány macska vitatkozna ezzel –, és nem vándorolnak – habár póráz nélkül sétálva pontosan úgy viselkednek –, de a családot falkának tekintik. Nagyon is tudatában vannak a családi hierarchiának, és kiválasztják a maguk falkavezérét. Sam falkavezére Dávid. Mivel sokat foglalkoztam vele, ez egy kicsit megzavarta, nem tudta eldönteni, hogy ki is az igazi falkavezér. Ez nem biztos, hogy jó a kutyának. Nem akartam kisajátítani Sam-et, mert Dávid nagyon szereti. Más véleményen vagyunk, hogy egy kutyával mennyit kell foglalkozni, és néha sajnáltam Sam-et, amikor Dávidnak nem volt kedve sétálni vinni, de ők akkor is összetartoztak.

Szóval forgattam magamban a dolgot, de haboztam, mert nem akartam úgy a házhoz hozni egy kutyát, hogy aztán nem foglalkozom vele eleget. Azt hiszem szükségem volt még egy kis időre, hogy igazán érett legyek a saját kutyára. Egy kicsit az is visszatartott, hogy már volt kettő szőrmókunk, és egy harmadik már túl soknak tűnt.

Aztán két és fél évvel ezelőtt bejelentettem, hogy szeretnék egy kutyát magamnak. Mondanom sem kell, Kedvesemet nem kellett sokáig győzködni. Most nem állatkereskedésből akartunk venni, hanem tenyésztőtől, ezért hirdetésekben néztünk utána. Találtunk is, és egy szombaton elmentünk kutyát venni.

Most már tudom, hogy olyan valaki adta el őket, aki „nagyüzemben” tenyésztette a kutyákat, és ma már inkább olyat keresnék, aki a saját házi kedvencének a kölykeit akarja jó helyre adni. De rendben volt minden a kutyusokkal, megkaptak minden oltást, chippel látták el őket, és duzzadtak az egészségtől.

Amikor megláttam a kenelben izgő-mozgó, farkukat csóváló apró szőrgombolyagokat, legszívesebben mindet hazahoztam volna. Egyik cukibb volt, mint a másik. Jó lett volna beülni közéjük, és végignyomkodni az összeset. Azt hittem, hogy majd nehéz lesz választani, de tévedtem. Az egyikük ugrálva kaparta az ajtót, a testvérei fejére mászott, és kapálózott, hogy „engem vigyél, engem vigyél!” Nem volt kétséges, hogy őt kellett választanom.

Amikor a kezembe nyomták, és elmentünk a papírokat intézni, nem nyüszögött, hogy vissza akar menni, nem sírt a többiek után, hanem büszkén feszített, mintha azt mondta volna, hogy „na, látjátok, nekem már van új családom”. És igaza lett.

Az autóban hazafelé ismerkedtünk egymással. Eleinte meg volt illetődve, de mire haza értünk, a kalaptartón, sőt a fejemen mászkált. Már ekkor sejthettem volna, hogy mibe keveredtem, de akkor még tapasztalatlan kutyatartó voltam.

Új korszak kezdődött. Tanultunk egymással élni, és Charlie okos tanítványnak bizonyult. Nagyon gyorsan megtanulta, hogy mit szabad és mit nem, és hamar megértette a vezényszavakat is. A legszófogadóbb kutya a falkában. El kell ismernem, én többet tanultam a kutyákról, mint Charlie az emberekről.

A legfurcsább a kettőnk kapcsolatában, hogy ellentétes a természetünk. Én amolyan magamnak való típus vagyok, nem szeretek kimozdulni, szeretem nyugisan tölteni a szabadidőmet. Charlie tele van energiával, amolyan „jaj de jó menjünk játszani labdázni szeretnék de nagyon gyere már mire vársz vedd a cipőd és menjünk hajrá!” típus. Képes rávenni, hogy sétálni vagy labdázni menjünk akár esik, akár fúj, akár gatyarohasztó a hőség, akár lefagy a seggünk. Képes rávenni, hogy egy kimerítő nap után, éjjel tizenegykor kimenjünk a közeli rétre labdát dobálni. Szerencse, hogy van utcai lámpa! Azt hiszem, a mi esetünkben az ellentétek nagyon jól kiegészítik egymást. Kimozdít a komfortzónámból, megmozgat, és a lelkesedése engem is visz. És még mindig – vagy talán egyre jobban – csodálom azt az önzetlen hűséget, amit kifejez irántam. „Falkavezér” lettem, és szert tettem egy igaz barátra.

Jack

Jacké teljesen más történet. Valaki ezek után azt is mondhatná, hogy azért hoztuk, mert a négy családtagból még csak háromnak volt kutyája. (A lányok már önálló életüket élik, két nagyfiunk lakik még velünk.) Ez igaz is, meg nem is. Ha a tényeket nézzük, akkor valóban így van, de az ok mégis más. Egy ideje Barnus is mondta, hogy szeretne ő is egy kiskutyát, de csak kis termetűt. A két goldi és a tibeti terrier után nekem nem nagyon akaródzott még egy kutyust befogadni, de amikor Kedvesem az mellett érvelt, hogy milyen jó hatással lehet Barnusra, akkor beadtam a derekamat. Elmentünk hát westie-t keresni.

Ezúttal ismét állatkereskedésben kötöttünk ki, és nem csoda, hogy a sok aranyos szőrmók között találtunk egy cukifalatot. Nagy volt a boldogság.

Aztán az udvaron való futkározást figyelve gyanús lett, hogy a kölyök nem használja rendesen a jobb hátsó lábát. A dokinál kiderült, hogy beteg a csípője, úgy született, hogy a csípőcsont nem illeszkedett a helyére, és a normális lépés fájdalmat okozott a kis Jacknek. Csak a műtét segíthetett, az pedig nem olcsó mulatság. Felmerült lehetőségként, hogy mi lenne, ha visszavinnénk a kereskedésbe, mivel nyilvánvalóan átvertek. A dokibácsink szerint a legvalószínűbb, hogy elaltatták volna. Teljesen meg voltunk rökönyödve. Milyen embertelen – és kutyátlan – tud lenni, ha egy élő lélek csupán kereskedelmi tárgy! Azért kioltani az életét, mert beteg? Megáll az ész! Szó sem lehetett róla, hogy visszavigyük, úgy döntöttünk, valahogy majd megoldjuk.

A megoldás a barátoktól jött. Egy adakozást szervező oldalon keresztül gyűjtést szerveztünk a műtétre, és rendkívül hálásak vagyunk még ma is az adományokért. Ha a kis Jack kutya létére meg tudná érteni, hogy ezek a jószívű emberek mit tettek érte, biztosan olyan szeretettel bújna hozzájuk, mint ahogy hozzánk. A műtét sikeres volt, és Jack ma már vidáman szaladja körbe az udvart, sőt, hátsó lábain ugrálva kéri a vacsoráját. Szó szerint teljesen megváltozott az élete.

Hozzá kell tennem, a műtét azon nem változtatott, hogy hercegnek képzeli magát, akaratos, és mindig eléri, amit akar. Ennek ellenére nagyon jól beilleszkedett a családba. A goldiktól sokat tanult, és nem olyan makacs, mint amilyeneknek a westi-ket mondják. Barnussal nagyon szeretik egymást. Mi tagadás, és is megszerettem a kis bundást. Régen sosem értettem, mit esznek az emberek ezeken az apróságokon. Szőnyegcirkálók. De van valami Jackben, ami miatt nem lehet megállni, hogy megvakargassam, megnyomkodjam, sőt felvegyem. Igen, mint a gyerekeket. Úgy bújik az emberhez, mint egy kiscica.

És veled mi a helyzet?

Szóval így történt, hogy egész falka költözött hozzánk, és manapság úgy érezzük, újra vannak kisgyerekeink. Bocsánat, hogy ilyen hosszúra nyúlt, remélem kitartottál! Kíváncsi vagyok, neked mi a “kutyás sztorid”, hogyan tettél szert négylábú barátra. Írd meg a kommentben!