Január 10-én kezdett el esni. És csak szakadt, szakadt ahogy csak bírt. Aztán pedig jött a nagy hideg éjjel- nappal!

Gödöllőn laktunk már szeptember óta, én az egyetemen dolgoztam titkárnőként. Szerettem a munkám és csak az volt bennem, hogy be kell jutnom dolgozni. Gyuszi valami miatt otthon volt azon a napon, talán nem volt órája vagy csak később lett volna? Az a lényeg, hogy otthon volt.

Szóval Gödöllő, kertváros, jó 30-40 perces sétára laktunk a város első hév megállójától, onnan még akárhány megállóra volt a hév végállomás ahonnan már csak pár száz méterre volt a munkahelyem. Erre az útra készültem, amikor reggel elindultam.

Persze jól felöltöztem, csizma, kabát, sapka, sál, kesztyű, meg minden amit magamra tudtam húzni. A hév megállóig nem is volt semmi gond, kicsúszkáltam. Nagyon sokan álltak a megállóban, már órák óta nem jött a hév, elfagytak a váltók, a hó mindent befedett. Hogy mennyit várakozhattunk? Nem emlékszem már. De egyszer jött az a hév, mozdulni sem lehetett persze rajta, mindenki felszállt aki még felfért, mert senki nem akart hazamenni. Elindultunk, majd hamarosan meg is álltunk, a következő állomásig nem jutottunk el. Újra elfagytak a váltók, nem tudtunk tovább menni. Várni kell, majd jönnek, kiolvasztják. És vártunk, és vártunk. Még mindig vártunk. Több órája, mint a heringek, az ajtókat nem nyitották ki, mert odakint iszonyat hideg volt, meg a nyílt pályán álltunk. Már többen rosszul lettek, többen sírtak, hogy nem bírják tovább az órák óta állást a -15 fokos hidegben. Végül kinyíltak az ajtók, a hangosbemondóban mondták, hogy szálljunk le, nem jön senki, nem megy tovább a jármű, menjen mindenki ki merre lát. 

Azt nem tudom, hogy azok akik messzebbről jöttek ők hová mentek, én elindultam haza. Át voltam fagyva, emlékszem, hogy akkor már órák óta nem éreztem sem a kezem, sem a lábam. Egyszer csak Gyuszi jött velem szemben, abban az időben még nem voltak mobilok, nem tudtunk beszélni, de ő úgy érezte, hogy elindul értem, megkeres, mert tuti gond van. És találkoztunk. Már alig bírtam járni a kb. fél méteres fagyott hóban. Nem emlékszem az útra, később ő mesélte, hogy egyetlen szót sem szóltam, csak mentem mint egy robot. Otthon levetkőztetett és be akart állítani a zuhany alá, de kiugrottam, hogy forró. Akkor jött rá, hogy nagyon nagy gáz van, megfogott és együtt álltunk a víz alá, sokáig vertem a mellkasát, hogy hagyjon, engedjen el, mert leégeti a bőröm olyan forró. 

Később mesélte, hogy majd meg fagyott, jéghideg vizet engedett ránk, de másképp nem tudott a víz alatt tartani de valahogy nagyon gyorsan fel kellett melegítenie. Majd egyszer csak megígértem, hogy ott maradok, így ki tudott jönni a hideg vízsugár alól. 

Ma már mosolygunk a történeten és akkor is mosolyogtam amikor már takaró alá dugott és egy nagy pohár teát nyomott a kezembe. Azt gondoltam, hogy majd elfelejtjük ezt, de időről időre mindig előjön, beszélünk róla, nemrég is meséltük a fiuknak.

Most meg látom, hogy pont 30 éve volt az a bizonyos tél:
 http://welovebudapest.com/budapest.nevezetessegei/emlekek.arrol.a.bizonyos.1987.es.budapesti.hideg.telrol

Így álltunk mi is a megállóban, csak sokkal, sokkal többen és bizonyára a síneket is ekkora hó takarhatta be amiért nem tudtak közlekedni:

http://www.nlcafe.hu/foto/20160112/1986-87-tel-havazas/