Változások előtt állunk, hol magától jön, hol elébe megyünk a dolgoknak, most lassan ez utóbbi következik be.

A lányok elköltöztek, mégis van, hogy nap mint nap látom őket nem csak hallom a hangjukat a telefonba. Elköltöztek ide szembe a társasházba. Külön-külön, de egy épületben laknak, ha kinéznek a konyha ablakon, akkor integethetnek nekünk, amit sokszor meg is tesznek. Megnyugvással tölt el, hogy láthatom mindkettejüket. 

Nagyon szeretem őket, ezt tudják, én ajándékként gondolok vissza az elmúlt évekre, hogy egymás mellett, egymás közelében lehettünk még most is. Kényszeresen figyeltem rá, hogy nehogy beleszóljak a dolgaikba. Amikor ennyi idős voltam mint ők az én életemet megkeserítették az állandó belebeszéléssel, befolyásolással, beledumálással, kényszerítéssel mások, akiknek ezt nem lett volna szabad megtenniük. Persze ez csak egy ideig ment, mindig elmenekültem ez elől. No ezt nem szerettem volna, ha érzik a lányaim. Remélem sikerült is ezt megvalósítani. 🙂

Más életük van már, másképp rendezkedtek be, mások a szokásaik, mások a fontosak számukra mint mikor velünk éltek. Dehát akkor még gyerekek voltak! Ma már felnőttek, akiket szépen el kell engedni. Egyenlőre el nem tudom képzelni milyen lesz az élet ha teljesen elszakad ez az utolsó szál is feléjük, de tudom, meg kell lennie. Nem szólhatok egyetlen szót sem, hiszen Gyuszi szülei mindig szeretetben, békességben engedtek el minket, háttérben mindig ott voltak ha szükségünk volt rájuk. ❤ Szerencsére jó példa van előttünk, hát menni fog. 

Maradnak az emlékek, amik jönnek elő szép sorban. Amikor kicsik voltak, amikor tortát kaptak, a sok szülinap, a fodros szoknyácskák, a sok nevetés, vitatkozás. A macik, cicák, a tesók. Sok nevetés, bosszankodás melyek ma már nem is tűnnek olyan vészesnek. Sokat beszélgetünk a múltról, néha most tudjuk meg, hogy ők akkor abban a helyzetben mit gondoltak, általában meglepődünk, hogy nahát, tényleg? Ezt nem is gondoltuk. 🙂

Ma már elhangzik az a mondat is, hogy de jó volt gyereknek lenni, miközben évekig hallgattam, hogy felnőtt akarok lenni. 🙂 

Mit tennék másképp, ha újra kezdhetném? Vannak dolgok, nem is kevés és nem is kicsi, melyeken változtatni sem így, sem úgy nem tudnék soha. Ezek behatárolták és mindenképpen behatárolnák a cselekedeteimet.  Valószínűleg újra és újra belesodródnék ugyanazokba a dolgokba, tettekbe. De egy biztos, még jobban szeretném mind a négyüket és ezt sokkal többször mondanám el nekik. ❤

Gyuszi mondta régebben, hogy jó lenne valami maradandót alkotni. Én mindig úgy éreztem, hogy a gyerekeinknél nagyobb dolgot nem tudunk hagyni a világra. És mára ez az érzés csak megerősödött bennem, hiszen nagyszerű felnőttek váltak belőlük! És bár rögös az út, de reményeim vannak, hogy  a fiukkal is ez lesz. Dávid már néz vissza, és látja, hogy ajaj, mi volt, hogy volt. Barnus még inkább előre ugrálna az időben, sietne, még nem érti, nem látja, nem tudja, hogy nem érdemes. 

Hát, mostanában közeledik a nagy lépés, talán elszakad az az utolsó kötelék mely a lelkünkben még nagyobb, vastagabb lesz ezután, remélem. Újra más helyzet, más élet vár mindannyiunkra. Még egyenlőre nem tudom, hogy ki hogyan fog megbirkózni vele, de lépnünk kell, ezt már tudjuk. 

Aki jól él, az úgy tud bánni a lelkével, mint a jó hajós a vitorlájával: tudja, hogy milyen hullámok között és milyen szélirányba hajózik. A gyenge és riadt lelkű ember fél a változástól. A bölcs megtalálja benne a nyugalmát. És van ennek még egy nagy titka: a szíved, lelked közepe nem változik. A HAJÓS ugyanaz. Bármit hoz a jövő, bármerre fúj a szél.
                                                                                                Müller Péter

(Sokan kértétek, hogy írjak az állatkákról, a lényeg, hogy mindenki meg van, jól van, és igen, fogok írni mindenkiről részletesen, megígérem. Még a napokban! 🙂 )