Hogy honnan és miért a remény? Hogy lehet bízni abban, ami nem biztos? Szerintem ez viszi, vitte mindig is előre a világot. Nem lehet belenyugodni a jelenbe és várni valamire, ami lehet el sem ér hozzám. Elé kell menni a dolgoknak, kell, hogy alakuljon az ember élete mikor így, mikor úgy. Az ember a pofonokból is tanul! Ha beülök egy karosszékbe és várom, hogy jöjjenek hozzám az emberek és mondják a jó vagy rossz dolgokat, akkor azt hiszem egy idő után csak a rosszak fognak megtalálni. A Bibliában is le van írva, Isten csak akkor tud megáldani, ha csinálsz valamit, a kezed munkáját. A semmit nem lehet megáldani!!!

Mint anya, akinek van négy gyermeke, nem tehetem meg, hogy feladjam. Én mindig úgy éreztem, hogy soha nem is tehettem meg. Az életemmel, a cselekedeteimmel példát kellett mutatnom. Nem sikerült ez mindig, gyarló ember vagyok. De egy idő után azt mondtam, hogy nyitott szemmel kell járni. Meg kell látni minden napban a jót. Még akkor is ha nehéz.

Mind a négy gyerekem végig ment a tipikus tini dolgokon, mikor semmi nem volt jó, csak morogtak és hőzöngtek. Milyen sokszor mondtam, hogy mosolyogj! Minek? Örülj! Minek? Mert van családod, mert felkelhettél, mert süt a nap. Minimum ennek, aztán majd jön a többi nap közben. Pfff. Aztán teltek az évek, és beért a gyümölcs, ma már tényleg tudnak örülni a legkisebb dolognak is, belekapaszkodni valami pozitívumba ami tovább lendíti őket a mindennapokban. Muszáj az ilyen szemlélet, különben sorban adnánk fel.

Két gyermekem betegen született. Soha, de soha nem éltem ezt meg tragédiaként! Soha nem mondtam, hogy Isten megvert ezzel! Sokszor voltam mély ponton a tehetetlenség miatt, de nem azért, mert ők betegek. Akartam menni, csinálni, hogy történjen már valami, de a határokat nem mindig én szabtam meg. Idő kellett, míg rájöttem, hogy módjával tágíthatom a határokat, de tudomásul kell vennem, hogy mindent nem alakíthatok én. Amikor erre rájöttem, akkor megint kerek volt a világ és megint tudtam menni előre, küzdeni értük.

A cf-es gyerekek különleges emberek. Ezt mi cf-es szülők már többször megtapasztaltuk, megbeszéltük. Mi anyák azt hittük, hogy csak a mi gyerekünk ilyen, de beszélgetések alkalmával kiderült, hogy nem. Jóságosak, kedvesek, segítőkészek, önfeláldozók stb. A jellemük leírására ezek kevés szavak. Mindig olyan érzésem van, mintha körül lengné őket valami ami feljebb emeli lélekben a társaiknál. Sajnos megfogalmazhatatlan, leírhatatlan, de akkor is így van. És ez mindig megerősítésre kerül, ha valaki megismerkedik a gyermekeimmel, nem felszínesen, hanem komolyan. 

De nekem szerencsém van, mind a négy gyerekem különleges, nekem azok. ❤ Azt hiszem a két egészséges jellemét is formálta ez a betegség, mert itt van a mindennapjainkban, ezzel együtt élünk teljes életet. Mindig arra neveltem őket, hogy egyszer egyedül maradnak ők négyen és soha senki nem lesz hozzájuk olyan közel ebben a világban mint a testvérük. Soha senki nem lesz, aki kiálljon úgy értük, ahogy a testvérük. Próbáltam úgy nevelni őket, hogy ez egész életükön átíveljen, hogy a szeretet megvéd,  a szeretet körbe zár. Megtapasztaltuk ezt már sokszor mindegyik gyerekkel, bizonyságként. Néha látom, hogy testvérek marják, bántják egymást felnőttként is, majd eltávolodnak egymástól. 😦 Nagyon szomoru ez, reménykedem benne, az utóbbi időkben is ez bizonyosodott be, hogy közöttük, négyükkel ez soha nem fog megtörténni.

Ma már örülnek, hogy van családjuk, van párjuk, reggel felkelhetnek, jé, süt a nap, és így tovább, és így tovább. Még akkor is ha bazi nehéz és a mai világ bombáz a negatív hozzáállásával. Mert akkor megint csak ott van a család! Sokan vagyunk, hála Istennek, valaki csak  pozitiv tud maradni, hogy kirángassa a többieket a gondból-bajból.

Szóval félig üres vagy tele? Naná, hogy tele, félig tele és annak is nagyon, de nagyon örülünk! 🙂 

Isten pedig jó, látom nap mint nap, hiszen itt vannak a gyermekeim. Kell ennél több? Már nagyon régóta nem … ❤ ❤ ❤

Épp elég, ha egész életedben csak egyetlen imát tanulsz meg – azt, hogy köszönöm!
                                                                                       Eckhart Tolle