Mikor 10 éve kiköltöztünk Brüsszelből egy flamand kis városkába, akkor még mind a négy gyerek járt iskolába. Nem szerették az iskolabuszt, én hordtam őket reggel-délután. Idővel feltérképeztük a környéket és megtaláltuk az egérutakat sokfelé. A suliba is, át az erdőn, az út másik vége majdnem az iskolánál van. Utunk egy vadregényes erdőn vezetett minket nap mint nap.

Emlékszem egy tavaszi párás reggelen milyen félelmetes volt az óriási fák alatt menni, a fák magas hegyei meleg párába burkolózva rejtőzködtek. Ezeknek a fáknak a levelei mikor tavasszal kihajtanak akkor alig látszanak, majd vöröses-zöld színük masszív árnyékot vetnek az erdőre. Ebben az időszakban inkább sötétségbe burkolták a fák mélyén futó utat, így aztán a gomolygó párával, a csönddel elég félelmetes volt. Emlékszem a gyerekek szólni sem mertek, csak nézték az elénk táruló látványt. Sajnos 10 éve még nem voltak olyan telefonok amit csak előkapunk és kattintunk, így kép nem készült az elénk táruló látványról.

Dávid jóvoltából mostanában újra sokat járok az erdőbe, az erdőnkbe, mert a gyerekkel elneveztük a mi csodaszép erdőnknek. Megnyugtató a sok zöld, a rendetlen fák-bokrok minden felé. Itt ott hagyják a kidőlt fákat, kell a természet körforgásához, később ezeket moha fed be. Kora tavasszal a földet kék és fehér virágok festik színesre. Szóval jó átmenni az erdőn, csak nézni és nyugalmat nyerni erejéből, békéjéből.

Egyik reggel a szokásos dugóban álltam, várva, hogy kikanyarodhassak a körgyűrűre és haza jussak. Eszembe jutott, hogy készítek képeket, melyek sajnos nem adják vissza a hely varázslatosságát, de azért megmutatom nektek. 🙂