Olvasok oldalakat, olvasok blogokat. Sokszor, nagyon sokszor elszomorodom, ott hagyom. Egyszerű, mezei dolgokon is képesek összeveszni, vitatkozni, ócsárolni egymást emberek. Néha úgy tűnik, egyesek mást se csinálnak, csak kommentelnek, osztják az észt másoknak. A fotelból. Mert hogy ők már annyi, de annyi mindent megéltek (olvastak), tuti ők tudják jól. 

Pedig nem! Mert minden ember más és minden élet más. Minden történet más, hiszen ha csak egy példát veszünk, elesik egy ember, egyik megüti magát, a másik bele is hal. És mégis, mondják, és mondják a magukét az emberek. És bizony kéretlenül, mert van aki csak tényként ír valamit, nem kérdez véleményt, csak leírja, mert jól esik, mert kell, hogy kiírja magából, talán megkönnyebbül a lelke ezáltal. Aztán jönnek a kommentek. Nem is lenne baj, ha kb. 8-10 körül már ott vannak a tutit megmondók, a beszólogatók. Akik gondolom élőben sem tisztelik más véleményét, ha más beszél a szavába vágnak és ráerőltetik a véleményüket másra. Nem veszik talán azt sem észre, hogy ha a másik felhagy a beszélgetéssel vitával az nem a győzelem jele. 

Az sem baj, ha ezzel ismeretlenül beletaposunk még egy jó nagyon a másikba. Mert az élet nagy rendező, ha ki is ragadunk belőle pár dolgot és leírjuk, csak arra az egyre törekednénk, nem írunk kisregényt az előzményekről. Na ugye ezen tudások hiányába taposnak bele egyesek mások lelkébe. 

A rombolás? Na az nem számít, hiszen az a lényeg, hogy ők elmondták. Némelyek a pocskondiázásig is elmerészkednek, kritizálják a másik embert. 

Nem, most nem velem történt meg ez éppen, most. 😦 Mással. Olyannal, aki ír pár sort az oldalára, sok-sok embernek örömet okozva ezzel. Tragédiák sora volt az életében, most is egy ilyen következett be. Sok embertől vigaszt kap ilyenkor az ember, de mellette mennek a magánlevelek, melyek belemarnak az ember különben is érzékeny, fájó lelkébe. 

Vannak, vagyunk, akiknek az élete folyamatos félelemben, fájdalomban telik. Nem, nem fizikai, lelki fájdalomba. Ezek főleg szülők, nagyon közeli hozzátartozók, akik megélik a mindennapi félelmüket, rettegésüket, hiszen félelmük tárgya ott néz vele szembe. Ha sír megöleli, vigaszt nyújt, a fájdalmat próbálja átvenni és egy kicsit mindig belehal ő is. 

Az aki ezen nem ment át, vagy megy át nap mint nap, az milyen jogon merészel dirigálni, még fájdalmat okozni? Tudom, mindenkinek meg van a maga  élete, sorsa. De akkor sem lenne joga a saját sorsát kivetíteni a másikra aki idegen számára, hiszen nem ismeri az életét, milyen ember, mik befolyásolták akkor amikor döntenie kellett. 

Elszomorodom nagyon! Ahelyett, hogy egymást segítenénk, támogatnánk még jól bele is rugnak egyesek a másikba. Hát milyen világ ez? Tudom, látom, ilyen.

Az a rossz, hogy saját tapasztalatból tudom, a bántás sokkal hangosabb. Lehet kap az ember ezernyi támaszt és vigaszt, ha becsmérelnek (mert olyat mondanak az biztos, amivel a lelkedbe tipornak) az sokkal hangosabb. És képes feladni, képes befejezni, csak ne bántsák, ne nézzenek rá, felejtsék el, hagyják békén.

De jó is lenne, ha legalább egy rövid időre mindenki magába fordulna! Elborzadnának sokan a saját jellemüktől, véleménynyilvánitásuktól. Talán megváltozna a világ? Elintézné valaki?

Egy történetet hallottam egyszer, melyet soha nem felejtek el és senkinek nem szabadna!

Egy ember elkezdte Istent káromolni, hogy miért olyan nehéz az élete. Isten hallgatta egy ideig a sirámait, majd elvitte őt egy ajtó elé:
– Ide bemegyünk most. A falhoz vannak támasztva keresztek, mindegyikre rá van írva, hogy mivel jár. Amelyiket úgy érzed, hogy el tudod viselni, hordozni, azt vedd fel utána az lesz a te sorsod.
Emberünk bement, az egyik sarokba lerakta a keresztjét, majd elindult a keresztek között, olvasott, nézelődött sorban. Egyszer boldogan felkiáltott:
– Ez az, megtaláltam, ezt kibírnám, el tudnám hordozni!
Isten ránézett:
– Nézd mit vettél fel! Azt a keresztet, melyet nemrég letettél!

A saját sorsunk felett mi rendelkezünk és nincs senkinek joga beleszólni, okoskodni a felett! Mert mi tudjuk, hogy miként és hogyan tudjuk túlélni azt és megoldani a problémákat. 

Esetleg mi lenne, ha segítenénk egymás sorsát könnyebben élni, mint még nehezebbé tenni? Tudom, álomvilágban élek. 😦