Időnként történik valami, évforduló, nemzetközi nap, vagy egyszerűen csak túl sokat vagyok egyedül és túl sokat gondolkodok (ilyenkor Charlie túl sokat alszik és nem jön, nem bökdös, hogy anyuci ne járjon semmi butaság a fejedben, gyere már.). Jön egy hír, egy reménysugár, vagy épp annak lezárása, amire egy kicsit mindig össze megyek.

Már jó pár éve szeptember 8-án tartjuk, tartják világszerte a cisztás fibrosis-ok világnapját. A facebook-on ugye mindenki azt jelöli be, ami őt érdekli, nem csak barátokat, családtagokat, hanem akik hasonlóan gondolkodnak bizonyos dolgokról, vagy van az ember életében valami, ami össze köti őket.  És 8-án sok ismerősöm tett ki a nemzetközi napra tekintettel valami képet, írást, megemlékezés félét. 

65 szál rózsa. Sokan ezzel azonosítják a betegséget. Kanadában történt valamikor, a szülők beszélgettek a nővérekkel, orvosokkal a betegségről. Többször is hallották a beteg gyerekek cystic fibrosis szavakat, de számukra ez kimondhatatlan volt, így ezután a sixty-five roses kifejezést használták, amely jelentése 65 rózsa. Elkezdték ezt használni a szülők is, így mára a 65 szál rózsa kifejezés egyenlő lett a cystas fibrosis-sal.

Ilyen napokon eszembe jut a sok miért még akkor is, ha nincs, ha nem lehet válasz? A sok-sok év, melyet már megéltünk együtt, a sok reménykedés, a bizakodás! Melyet soha, egyetlen percre sem adhatunk fel, csak néha olyan, de olyan nehéz. És ilyen napokon elő lehet venni a jól begyakorolt befelé sírást, hogy ne láthassa senki a könnyeimet, a félelmeimet. Csak azt, hogy aztán megrázom magam, felemelem a fejem és megyek tovább. Ahogy tanítottam is mindig a gyerekeimnek. Igaz néha nem nagyon megy ez olyan könnyen, inkább csak tápászkodásnak tűnne, de azért csak felállok és a rémségeket és félelmeimet sikerül kirugdosnom a lelkemből, a házból, az életünkből.

Most egy ilyen tápászkodáson vagyok túl, bár mindig van valami ami visszarángatna, de nem szabad engedni, mert menni kell tovább! Össze kell szednie az embernek magát, még ha úgy érzi bele is pusztul. És ahogy Gyuszi mondta pár éve, amikor úgy éreztem már nem birok elviselni többet, “de bírod, menj tovább!”