Van két csoport, akik soha nem fogják megérteni egymást és ezt igen is tudomásul kell venni!

Az egyik az, aki már megpróbálta eldobni az életét de tulélte, vagy akinek van a családjában, ismeretségében olyan, aki sikeresen megtette és tudja az okokat. A másik oldalon azok vannak, akik megküzdenek a mindennapokért, akik azt gondolják még egy kicsit lehessenek együtt. Akik bármit megtennének azért, hogy a gyermekük, családtagjuk még élhessen. Akik nem mernek évekre tervezni, minden napot ezerrel megélnek, mert hát sose lehet tudni mi lesz holnap? 

Nos, ez a két csoport soha nem fogja megérteni egymást. Indulatokat váltott ki az a fiatal ember, aki eldobta a saját életét. Voltak akik sajnálták, míg mások elítélték, hogy tehetett ilyet?  Olvastam vitákat, veszekedéseket, talán vérre (törlésre) menő viták is volta  a facebook-on. Mindenki mondta a magáét. Tisztán lehetett látni, hogy a két csoport elbeszélt egymás mellett, miközben kőfalakkal vették magukat körül, hogy nehogy átláthassanak a másik oldalra. 

Én csak az egyik oldalt ismerem, a ragaszkodást az élethez.

Katám kicsi volt, nagyon beteges volt, aztán 6 éves korára azt mondták, az orvosok, hogy nem tudják mi lesz ennek a vége és meddig birja a kis szervezete a sok szenvedést. Édes Istenem, senkinek nem kivánom azt az érzést!!! Mikor bármit, értitek, bármit elkövetnél, csak még legyen egy hét, egy nap. Egyik nap még pörög a kis habos hálóingjében a kórház folyosóján, boldogan énekel, körbelengi derékig érő göndör haja és a nővérkék szeretettel nézik őt. Mint egy kis hercegnő. Másnap reggel meg arra mentem, hogy a kezét sem tudta felemelni, csak csillogó szemeivel nézett rám és mosolygott. Igen, mosolygott. Én is. Belül hadakoztam én mindenivel! Zokogtam és orditottam! Óriási szintekre tudtam emelni az álarcképzést. Néha ugy éreztem, hogy nem birom tovább, muszáj volt elmennem egy kicsit az ágyától, mert engednem kellett a könnyeimnek, fel kellett hivnom Gyuszit és kérdőre vontam az egész világot a miértekért! Ó, mennyire féltem, mit féltem, rettegtem és ez az életem része maradt. 

Bár szépnek akarom látni a napokat, abban a pillanatban, hogy Katinka állapota elkezd romlani, azonnal jön a megmagyarázhatatlan jeges rémület. És ilyenkor óráról órára romlik az állapota. Mire bekerül a kórházba már nem csicsereg, nem ellenkezik az infúzió ellen csak beletörődve próbál túl lenni mindenen és reménykedni, hogy utána jobb lesz. Két hét alvás után és még legalább ennyi pihenés után újra a régi. De a rettegés ott marad és a könyörgés, a kérés, hogy még egy kicsit, hogy ez is meglegyen, az is meglegyen. Hogy része legyen örömökben, hogy meg tudjon élni mindent, amit az ő korában meg lehet. És amikor már elég sokáig nincs gond, nincs baj, még gömbölyűnek is tűnnek a napok, a hetek, a hónapok, a rettegés szuper gyorsasággal tud visszajönni a sejtjeimbe. Bár időközben megismertem Istent, ilyenkor perlekedek vele keményen! És kérem, még egy kicsit, még egy kicsit … 

Hát hogy is érteném meg azt az embert, aki eldobja magától az életet? Főleg ha fiatal, ha egészséges. Akármilyen rossz is, akkor is harcolni kell, nem feladni! Mi az, hogy nem harcol? Mi az, hogy feladni? Nem értem, nem értem, sőt, nem akarom érteni! Az élet szép, mindenkinek ki kellene hozni a legjobbat belőle, amit csak lehet! Máshová kellene tenni a súlypontokat és talán másként látnánk a világot, akkor könnyebb is lehetne.

De nem akarok senkit megbántani, nem az volt a célom. Csak a másik oldalt próbálom védeni, akik az élet oldalán állnak, harcolnak, élnek, éltetnek, reménykednek. ❤