Nem leszek feltétlenül szerethető ezzel a bejegyzésemmel, de akkor is, nekem ez a véleményem! És hosszú lesz!

Onnan jutott ez eszembe, hogy tegnap egy kedves barátom kiakadt a facebook-on a saját oldalán, hogy anyák napja alkalmából egyesek tiszta mártiromkodásba mennek át, siránkoznak, az oldalaikon olyan idézeteket, videókat osztanak meg, hogy ők mekkora áldozatot hoznak a miatt, hogy gyerekeik vannak. Én is beszálltam az elmélkedésbe. Természetesen a két tábor elbeszélt egymás mellett. 

De most jöjjön az, hogy SZÁMOMRA mit jelent anyának lenni?

Talán nagyon fontos dolog, hogy várt babák voltak a gyerekeink. Akartuk őket, nem besikeredtek. Végig izgultuk a 9 hónapot, hogy minden rendben legyen. Nem is velem, hanem velük. Vegyük csak sorra!

Katinka bekopogott az esküvőnk után másfél évvel, hogy akkor ő most igazi családdá tenne minket. Nagy riadalmunkra majdnem ott is maradtunk mindketten már az elején, sajnos kórházba kerültem annyira kiszáradtam, de pár zacskó infúzió után már nem volt gond. Aztán szépen megszületett az én kicsi babám. Bár sokáig kellett a kórházban maradnunk, de aztán szépen összeszoktunk, megtanultunk mindent. Első pillanattól kezdve Gyuszi fürdette, az este az övék volt. Nap közben természetesen én, de az este kettejüké volt, hiszen Gyuszi nagyon várt rá és boldog volt, ha vele lehetett. És különben is, Katinka már első pillanattól kezdve nagyon kedves volt, mint ahogy ma is az. 🙂

Majd két év hat hónap múlva megszületett Esztike. 🙂 Gyönyörű baba volt! Kis makacs már akkor is. Sokat olvastam a testvérek érkezéséről. Gyuszival mindent megbeszéltünk, hogy figyelni fogunk Katinkára, nehogy kevesebbet foglalkozzunk vele és gond legyen e miatt ebből. Hiszen ketten voltunk, megbeszéltük, hogy nap közben természetesen én, de este inkább mindkettőjükkel ő fog foglalkozni. Mikor már együtt fürödhettek, akkor könnyebb volt, de azt gondolom, hogy nagyon jól megoldottuk, még akkor is, ha hónapról hónapra Esztikénk egyre makacsabb és önfejűbb lett, ami el is tartott 15 éves koráig. 😀 Közben kiderült, hogy Katinka beteg. Kiakadtam. Gyuszi tartotta össze a családot pár napig, mert nem a padlóra, alá kerültem. Aztán össze szedtem magam, de kellett mindig is Gyuszi támogatása. Ha ő nem áll ott mellettem, ha ő nem segít, akkor ma nem lehetnék ilyen anyuka, az biztos. Mert ugye én már az elején közöltem, hogy a gyereket nem magamnak szülöm, hanem nekünk, kettőnknek. De valahogy nem is volt ezzel soha baj. Aztán Eszti még nem volt egy éves, Gyuszi maradt otthon gyes-en, mert én kaptam munkát, ő nem. Hát, ez is egy érdekes időszak volt, de jó volt, szerintem kellene minden apukának. 🙂

Nagyon nehéz idők jöttek, szét kellett szakadnom. Katinkával rengeteget voltam kórházba Miskolcon. Nem akartam magára hagyni ott egyedül, rengeteget aggódtam érte. Esztit Gyuszira kellett hagynom. Ez nagy törés volt, ha lehet még rosszabb és makacsabb lett, mint előtte volt. Talán haragudott szegényke az egész világra? Ha lehetett volna, ekkor szakadtam volna ketté először. Később jobbra fordult Katinka állapota és járhattunk már Budapestre, fel is nőtt, már nem járhattam vele kórházba. Második “nagy pofon” akkor jött, amikor eltörtem a lábam. Végre sikerült rávennem Esztikét, hogy menjen oviba, de jó is lesz neki ott, persze ő nem nagyon osztotta a lelkesedésem. Tél volt, esett a hó. Megígértem, délután jövök szánkóval. Nem mentem. 😦 Amint kiléptem az ovi ajtaján elestem, beleültem a bokámba. Az összes létező csont eltört, elmozdult, az ínszalagok elszakadtak. Kórház, műtét, összelegózták a lábam. Nem mentem a kislányomért, nem tudtam betartani a szavam. Sőt, csak napok múlva láttam őket, nagyon rövid időre. Én is sirtam, ők is sirtak. Hazakönyörögtem magam a kórházból, csak hogy velük lehessek. Eszti nem tolerálta, hogy nem tudom felvenni. Dühöngött, megint csak haragudott az egész világra. 😦 

Közben eltelt het év, Katinka már felsős volt, Eszti pedig iskolába készült éppen, amikor megszületett Dávid, mindenki óriási örömére. Megint megbeszéltük Gyuszival, hogy nagyon figyelünk majd a lányokra. Ez nem ment tökéletesen. Hogy mi miattunk-e vagy ő miattuk-e? Esztikém természetesen a maga követelőző módján elő is adta, hogy ez neki így nem jó, és igen tudja, hogy megbeszéltük, hogy itt a kisbaba, meg vele is kell foglalkozni, meg ők már nagyobbak, de neki ez akkor is kevés belőlünk. Próbálkoztunk, kínosan oda figyeltünk a lányokra. 

Három év és hat hónap múlva megszületett Barnabás, mindenki kisbabája, mindenki Barnuskája.  A lányok már nagyok, lehet rájuk számítani mindenben. Rengeteget beszélgettünk, leginkább Esztit kellett megtanítanom arra, hogy mondja el mi foglalkoztatja, mi történt vele, mi fontos neki. Rászokott! 🙂 😀 Dávidnak fogalma sem volt, hogy most mi lesz, hogy itt ez a baba. Először úgy gondoltuk, hogy beadjuk oviba, de nem akartam, mert nem szerettem volna, ha azt érzi, hogy a kisbaba miatt kell elmennie mellőlem. Így is volt, sajnos Barnus 3 hónaposan beteg lett, kórházba kellett vele mennem (ekkor derült ki, hogy ugyan az a baja, mint Katinkának), így mivel nem volt kire hagyni, ovis lett a lelkem, Gyuszinak dolgoznia kellett. De amint hazamentünk már gondolkodtam, hogy kiveszem, nem is maradt csak pár hónapig, utána már én foglalkoztam vele ujra. Barnus? Ő soha nem volt egyedül, valaki mindig volt vele, mellette. Igazi kisbaba volt, kis mosolygós, tejcsi illatu bébi. Mindenki szerette, ahogy ma is. 

Mitől lettünk család? Hogy megszületett az első gyermekünk. Voltak szabályok, amiket már az esküvő után lefektettünk, a legfontosabb, hogy nem ordibálunk egymással és nem mondunk csúnya jelzőket a másikra. Ennyi év után elmondhatom, hogy tartottuk magunkat ehhez. Ebből a szempontból nyugalomba nőttek fel a gyerekek. 

Megbeszéltük, hogy az esti vacsora az egy szent dolog. Mikor csak ketten voltunk is az volt, hiszen egyikünk egyetemen, másikunk dolgozni volt egész nap. Később Katinka születése után is sikerült ezt megtartani, hiszen hacsak a fürdetésre és a vacsira is, de haza rohant Gyuszi. És ez így van a mai napig is. Minden nap a vacsora és hétvégén a vasárnapi ebéd az igen, az a miénk, a családé. És nem 10 percig tart, ez alkalmat ad arra, hogy elmondhassuk kivel mi történt, együtt sírjunk vagy örüljünk a másikkal. Ha fontos bejelenteni való van, akkor ez remek alkalom erre, és senki nem mondhatja utána, hogy ő nem volt ott, nem is tudott róla. Ez által egyre jobban megismertük egymást. Fontos volt ez, hiszen a gyerekek folyamatosan formálódtak. Sokszor vissza kellett fogni őket a suliban történtek, beszéltek miatt.

Gyuszi mindig rendes volt, soha nem ment el sehová, jött haza a munkából. Valahogy mindig be tudta osztani, hogy legyen ránk ideje. Amikor meg nem volt, mert órákig utazott hozzánk, hogy otthon fekhessen le, akkor felkerekedtünk és költöztünk, hogy ne csak az alvó gyerekeket lássa esténként ha haza ér. Mindig segített, hogy ki tudjam magam pihenni, hiszen tudta, egész nap nekem kell helyt állnom otthon. Míg a gyerekek kicsik voltak és etetni kellett őket éjszaka is, akkor beosztottuk szépen, hogy melyik nap ki kel fel etetni. Természetesen ilyenkor mindketten felébredtünk, de aki nem volt soros, az nyugodtan vissza tudott aludni. Fontos volt ez, hiszen Gyuszi tudta, ha kifáradok, akkor gáz lesz! És valahogy az élet, a nevelés területén is megmaradt ez a beosztás. 

Nagyon figyeltünk arra, hogy a gyerekek előtt ne beszéljünk meg semmiféle nevelési kérdést, mert talán kihasználták volna, ha nem értünk egyet. 

Hogy mártírnak érzem e magam a négy gyerek mellett? Bevallom őszintén, hogy én ezt soha nem éreztem, pedig voltak nagyon-nagyon-nagyon kemény időszakok. Szerintem azért, mert  a terheket nem egyedül kellett cipelnem. Soha nem gondoltam, hogy a francba, amikor hétvégén is ugyan úgy felébredtek mint hét közben. Hát nem tehettek róla, gyerekek. Az én gyerekeim!

Közben teltek az évek, és elkezdtem őket önállóságra nevelni. Ha kellett valami, akkor vegyék ki, hozzák be, csinálják meg ha tudják. Ha lusták voltak az nem nagyon érdekelt, az nálam nem számitott. Ha meg tudja csinálni, akkor csinálja meg! 

Pakoljon el maga után. Hát ez nem egy pár hetes meló az biztos! De jelentem győzelemre állok. 😀 Megteríteni, leszedni az asztalt mindig is az ő feladatuk volt. Régen gond volt ugye a mosogatás, most az a gond, hogy be kell rakni a gépbe az edényeket. 🙂 De itt is én állok győzelemre.

Takarítás. Na ez nem egy könnyű feladat. Egyesek nagyon trehányak. Mások meg pakolnak helyettük. Ez kb. párban van a gyerekek között. 🙂 Mikor meg lett a saját szoba, akkor azért már jobb volt a pakolási-rumli arány. Porszívózás? Már előre mondják, megcsinálom elsőre rendesen, mert úgy is meg kell újra csinálni, ha nem jó. 😀 Remek, nekem ez is jó, ha előre mondják a szavaimat! 🙂 

Igen, ez sok-sok év munkája. De ez nekem soha nem volt teher! 

Azért van a közös étkezés is, hogy ne kelljen egész nap főzni, tálalni, pakolni. És nem főzök hat félét! Állítólag finoman főzök, állítólag változatosan is, így aztán legyen jó az ami van. Kivéve mostanában, mert Katinka laktózérzékeny lett, neki néha külön főzök, de valahogy ezt sem érzem tehernek. Ez olyan természetes nekem. Nem morgok, hogy minek kell ezzel kínlódni, nem neheztelek senkire közben. Anya vagyok, úgy érzem ez a dolgom!

Eddig a lányok mondták, most az utóbbi hetekben a nagy fiam is megfogalmazta és elmondta, hogy milyen sokat jelent neki az otthon nyugalma, békessége. Mert mindig azt mondtam, zárd ki, hagyd ott a bajt! Azzal a mozdulattal, hogy becsukod magad mögött az otthonod ajtaját, haza értél. 

Most lehet azt mondani, hogy persze, mert itthon vagyok. Igen, most igen. De szinte világ életemben dolgoztam munkahelyen is, csak mióta itt élünk vagyok itthon. Nem hőbörgök, nem uncsizok, nem morgok és nem bántok senkit. Így alakult az életünk, én hálás vagyok ezért is. Mert különben is mindegy hol mit csináltam, az első és legfontosabb az életemben mindig az volt, hogy ANYA VAGYOK és ezért soha nem felejtettem el hálát adni! ❤

És Gyuszinak rendkívül hálás vagyok a szavaiért, amikor megkérdezik tőle, hogy a te feleséged dolgozik? És ő rávágja, hogy ajaj, de még mennyit! Azt hiszem ha nem lennék megbecsülve, akkor nem érezném azt, hogy most nekem ezt kell tennem, ki akarnék törni ebből. Csak ugye az, hogy megbecsülés az egy érzés. Nem megfogható, nem megvehető, nem kikövetelhető. Adok és kapok. És igazából nem is kellene erről az egészről beszélni, mert ez a legtermészetesebb dolog a világon!