Aki régebb óta olvas minket, az tudja, hogy a négy gyermekünk közül a legnagyobb és a legkisebb cf-es. Én most nem taglalnám, hogy mi is ez a betegség, akit valóban érdekel, az nem sajnálja rá azt az öt percet és a gugliban meg tudja keresni.

Ezek után a legfontosabb kérdés, hogy féltem-e? Igen, nagyon! Katinka akkor már 17 éves volt, átmentünk jó pár dolgon, három ajtón keresztül felismertem a köhögésének minőségét és tudtam mire számíthatok az elkövetkezendő órákban, napokban. Az orvos először mindig az én diagnózisomat kérdezte a kontrollokon, többnyire bele trafáltam a dolgok közepébe és a gyógymódot is jól eltaláltam. Erre a gyakorlatomra rendkivüli módon szükségem lesz, ezt tudtam,  mert komolyan fogalmam sem volt, hogy mi lesz a gyerekeimmel Belgiumba. Így aztán amennyire lehetett tutira mentem. 3 hónapra előre kihoztam magunkkal a komplett gyógyszeradagokat mindkét gyereknek.

Mivel márciusban költöztünk, és elég csapadékos volt akkortájt az időjárás, hűvös is volt, így a kézipoggyászban három gépre vigyáztunk mint az életünkre (ehhez még tegyétek hozzá, hogy az előző bejegyzésekben lévő csomagmennyiséget cibáltuk magunkkal!). Egy elég komoly orrszívógép volt az első kincs. Megtanultam átmosni a gyerekek arcüregét, hogy ne menjen rá a fülükre, az arcüregükre bármilyen vírus, így sokkal kevesebbet voltak betegek. A második egy melegítő lámpa, ami épségben ki is került. Katinka arcának létfontosságú volt! A harmadik az inhalátorok, ami az ő betegségükben elengedhetetlen, a hozzá való inhalálni valóval, kicsi hűtőtáskákban. Szerencsére kiért minden épségben! Mikor megérkeztünk, akkor az volt az első, hogy mindent átvizsgáltam működőképes-e.

Mikor jött ez a lehetősége, hogy költözhetünk, akkor kikértem a gyerekek orvosának véleményét. Még talán a mondatot sem fejeztem be, amikor rávágta: Menjenek! Sajnos személyes ismeretsége nem volt Belgiumba, de kinyomozott nekünk egy nevet, kórházat. Oda jelentkezzünk be mielőbb. Segítségként lefordított pár dokumentumot angolra, irt pár személyes információt a leendő orvosunknak és utunkra engedett igen jó testi és lelki állapotban.

Mivel Gyuszi a kiérkezésünk után két nap múlva munkába állt, így hamar kiderült, hogy is működik itt az egészségügy. Megtaláltuk a kórházat, megtaláltuk a dokit, bejelentkeztünk, megvizsgálta a gyerekeket, kicsit fura volt velünk, aztán nem tudtuk őt elérni. Ez nekem nem volt jó, így kerestünk másik dokit. Másik kórház, elmentünk, bemutatkoztunk, felírt egy hátizsákra való gyógyszert. Kb. 2-3. kontrollra mentünk, tehát olyan fél év telhetett el, amikor megálljt intettem, mert nem értettem a rengeteg antibiotikumot, a rengeteg vérvizsgálatot, ilyen-olyan módon gyötörtette a gyerekeket, szerintem ok nélkül. Ekkor kifakadt, hogy ne foglalkozzak én azzal ő mit csinál az ÉN gyerekeimmel, csak tegyem amit ő mond. Na neeem!!! Szó sem lehet róla! Nagyon elkeseredtem, hogy már itt vagyunk mióta és nem tudtam a gyerekeimet megnyugtató orvos kezébe adni, akivel továbbra is együtt tudunk dolgozni ésszel a gyerekekért. 

Na ekkor kértem itt segítséget! Megkerestem egy magyar orvost és kértem segítsen. Szerencsére jó ember volt és máig hálás vagyok neki, hogy intézett nekünk egy kórházban egy másik orvosnál időpontot. 

Akkor még nem tudtuk, hogy nem kell elmenni a régi orvoshoz, egyszerűen csak el kell menni az újhoz, így utolsó alkalommal elmentünk a dirigálós dokihoz, elköszönni. Na, teljesen kikelt magából. Kiabált, hogy ő mekkora nagy, hírneves orvos (utóbb az új orvosunknál rákérdeztünk a nevére, de még csak nem is hallott róla) és nem bízok benne, és ült az asztalnál, és mint egy őrült írta és dobálta hozzánk a recepteket, mert tudja olyan hülyék vagyunk, hogy nem fogunk új orvost keresni a gyerekeknek, hát valameddig legalább gyógyszereink legyenek. Mert ugye ő milyen jó ember, láthatjuk. Sírva jöttem el onnan.

Majd elmentünk az intézett orvoshoz időpontra. És lám, az első doki volt ott, de akkor már teljesen másképp viselkedett velünk. Szépen elmondott mindent, pár dologról leszoktatott minket (fluimucil), némelyikkel megszenvedtünk. Majd egyik orvosához küldött minket, akihez azóta is járunk.

Utóbb kiderült, hogy az orvosunk Belgium vezető főorvosa cisztas fibrosisban, akihez meg küldött minket szinte a jobb keze. 

10 év nagyon sok idő, főleg ebben a betegségben! Mindig mellettünk állt a doktornő! Őt, vagy az asszisztensén keresztül mindig el lehet érni. Olyan is volt, hogy Kanadában volt konferencián, Gyuszi irt neki és válaszolt. 

Nyáron szabadságolások vannak, hetekig nem elérhető hol egyik, hol másik orvos. Ma már meg van a fő-fő doki bácsinak is a telefonszáma, mert pont ő volt a soron, hogy ott legyen ha valaki bajban van. Segített, felhívta a gyógyszertárat, küldte a receptet, majd másnap csöngött a telefon, felhívott minket hogy van Katinka. Addig ment ez így, míg megnyugtató nem lett az állapota. 

A másik a kis rendelő intézetünk itt a városkánkban. Illetve a szomszéd városkában, ami szó szerint egybe van nőve a miénkkel. Egy kicsit nagyobb lakóházat képzeljetek el, benne jó pár rendelő. Rendelés, ügyelet a nap 24 órájában van, ha kell házhoz is jönnek. Ezt Brüsszelben már sokkal nehezebben tehetnénk meg, legfeljebb a kórházi ügyeletre rohangálhatnánk állandóan ha baj van. De itt vannak ezek a kincsek nekünk. Ismernek minket, a gyerekek nevét már kívülről fújják. 

Többször bebizonyították már, hogy nagyszerű EMBEREK és orvosok. Ha kellett félnaponta telefonáltak hogy van a gyerek (ominózus madárinfluenza, Barnuskám kapta el először), vissza-vissza térő övsömört is a gyerek orvosával való megbeszélés után látták el, nagyon figyelembe véve mindent. A mi drága doktor nénink (Van Damme-nak hívják 🙂 ) simán beszól a fiuknak, hogy ne csinálják amit csinálnak. Barnust télen gatyóba rázta, hogy fogadjon szót a kezelésekkel kapcsolatban. Igazi családi orvos ő nekünk.

És igen, itt fizetni kell az orvosi ellátásért, a gyógyszerekért. Mivel Gyuszi az Eu-ban dolgozik, teljesen más az ellátási rendszer, így erről nem írnék. Régebben nagyon nehézkes volt, pont idén beállítottak egy újabb rendszert, amivel hamarabb vissza kaphatja az ember a vizsgálatok, gyógyszerek 75-85 %-át. A gyógyíthatatlan betegségekkel élőket támogatják itt is, szerencsére.

Összességében szerencsénk volt, így utólag azt mondhatom. Igaz kellett tennünk egy kerülőt, talán, hogy meglássuk mit nem szabad választanunk, de utóbb sikerült megtalálnunk azt az embert, akivel tudunk együtt dolgozni a gyerekekért. A doktornő nagyon szereti, kedveli a gyerekeinket, ezt már többször meg is mondta. Katinkának sokszor lelki segítséget is nyújtott, leginkább mikor kórházban volt. Nem hagyja őt magára, ott van ha kell. Lehet menni ha baj van, ha beteg lett valaki, soron kívül is megvizsgálja.

Biztonságban vagyunk! Jól vagyunk! És ez a lényeg! Küzdünk, de megyünk tovább, van segítség, nem vagyunk egyedül! És továbbra is várjuk a csodát, hogy jöjjön az a hír, hogy egyszer csak hopp, beépül a genetikai láncba az aminek be kell és utána gondtalanul élhetünk. Mert hiszem, hinnem kell, hogy meg lesz az! ❤ 🙂