Megérkezésünk után 5 napig apartmanszállón laktunk. Volt két (!) napunk, hogy találjunk magunknak egy kiadó lakást, mert Gyuszi szerdán kezdett (március 15-én 🙂 ) a Bizottságnál és több pénzünk nem volt a szállót kifizetni. 

Ma is hihetetlen vállalkozásnak tűnik az egész, ahogy elindultunk lakást keresni. Még Magyarországon kiírtam a környékbeli ingatlanosok címét és elindultunk. Az első helyen ahová mentünk nagyon segítőkészek voltak, így nem is mentünk másik ingatlanoshoz. Megkaptuk Sylvit. 😀 Hááát, ő egy igazi francia hölgy volt. Kisestélyiben járt dolgozni és a vékony hosszú cigaretta soha nem hiányzott a kezéből. Óriási fazon volt, meghatározhatatlan korral, de biztos vagyok benne, hogy jóval idősebb volt, mint amennyinek látszott. 

Leültetett minket, beszélgettünk, azt gondolom, hogy szimpatikusak lehettünk neki. Elmondtunk mindent, meg hogy két nap nekünk most a világ, meg a négy gyerek, stb. Aztán előkapott egy lapot, hangosan motyogva végig nézte a listát és mondta, gyerünk. Egy vénséges vén Renault volt a kocsija. Csörgött, csattogott, de ment. Mit ment? Vágtázott vele Brüsszelben le, Brüsszelben fel. Csak kapkodtuk a fejünket. Megmutatott pár lakást, de mindig mondta, nem ez lesz az, de azért nézzük meg. Kora délután mondtuk, hogy nekünk meg kell nézni a gyerekeket, felhívtuk őt hozzánk. Hát csak mosolygott a gyerekeinken, nagyon tetszettek neki. Talán ez volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy mindenképpen segít nekünk. Délután még tettünk pár kísérletet, de vagy le volt robbanva a lakás, vagy veszélyes volt a környék, vagy a házban a lépcső a gyerekekre, stb. Szomorúan ért véget a hétfő. Mondta jelentkezik másnap, meg lesz az a lakás. Reggel vártuk, hogy jön, nem jött. Elmentünk másik ingatlanoshoz, szétnéztünk pár helyen, de csak nem volt jó egyik sem valami miatt. És délután 4 körül berobbant Sylvi. 🙂 Nevet, mondja, mondja, megtalálta, gyorsan menjünk, most kapta meg a kulcsot, nekünk szuper lesz, biztos benne. És igen, valóban, kedden este megnéztük, egyik nap aláírtuk a szerződést, pénteken elrohantunk venni a közeli Carrefour-ba tányért, poharat, evőeszközt, partfist, felmosót, amit el tudtunk vinni a két kezünkbe. És szombaton beköltöztünk. Nem volt semmink, így bútorozott lakást kerestünk. A nappali be volt rendezve, a háló szintén, az egyik kisszobában egy két személyes ágy volt, a másik üres. Majd egyszer leírom mostanában, hogy vásároltunk be életünkben először autó nélkül az Ikea-ban, mert az megér egy külön bejegyzést. 🙂

A gyerekeknek a suli aránylag közel, zöldövezet, társasház első emelet, hosszú keskeny folyosóval. És majd meg fagytunk. Egyetlen villanykájha volt a nappaliban, annak kellett volna befűteni a lakást. Még soha nem fáztunk annyit mint ott. Miután kiderült, hogy ennek ellenére az összes pénzünket kifizethetjük villanyszámlára, gyorsan másik megoldást kellett találnunk.

Egy év múlva költöztünk Hoeilaart-ba. Egy kis városka Brüsszeltől délre, pár kilométerre. Ez itt flamand környék (majd erről írok később, mi ez a flamandozás, vallonozás). Az utolsó, a következő helyiség már vallon. És hoppá, szeretnek minket. Megkérdezik, hogy vagyunk, ha bármi gondunk van hol az egyik, hol a másik szomszédhoz mehetünk nyugodtan. Hívnak a rendezvényeikre, itt van részünk először közös télapózásban, karácsonyozásban, télűző karácsonyfa égetésben. Akár merre megyünk mosolygós arcok fogadnak, a piacon ránk köszönnek. Haza értünk? 🙂

Nem, sajnos nem. 😦 4 év után kinőttük a házat. A lányok már felnőttek, a fiuk is nagyok, kellene a külön szoba. Szomorúan, sírva hagyjuk ott azt a házat, bár voltak vele gondok, mégis boldogok voltunk ott. 🙂 Nem megyünk messze, csak a szomszéd városkába, még mindig flamand helyre. A ház órási, a tulaj kedves, nem lesz itt baj. De lett. A gatyánkat is ráfizettük a rezsire, rossz volt a ház szigetelése. A tulaj hamar kimutatta foga fehérjét, a nőket kb. annyiba vette mint egy kutyát. Közben szegény, hát hogy is mondjam nem volt egy okos ember. Amikor ez kiderült, akkor azért is rám haragudott, pedig nem mondtam semmit, csak mosolyogtam (de azt muszáj volt! 🙂 ). 

Majd két év múlva egy szép napon elkezdett mesélni a lányáról, meg hogy tönkre ment a vállalkozása, ha nem találnak más lehetőséget, akkor kell nekik ez a ház. De ő nagyon reménykedik benne, hogy nem kerül erre sor, csak rendes akart lenni, hogy szól (simán le tudtam volna neki nyomni egy tockost!). Mikor elment, akkor mondtam is Gyuszinak, elkezdek keresni lakást. Pár nap múlva ott is volt a felmondólevél. Fél évünk volt új lakást találni. Én mondtam nem várok, keresek. Sajnos pont jött a nyár, itt a vállalkozók bezárnak, az ingatlanosok is egy hónapra. Igy most több helyre el kellett mennünk segitséget kérni. De rendesek voltak, segitőkészek. Láttunk több lakást is, ami megfelelő lett volna, de többnyire messze. Mindenki Brüsszelhez kötődött, munka, tanulás miatt, nem mehettünk messzebb. Elsőre megnéztünk egy lakást, tetszett is, jó helyen is volt, de a fiuknak együtt kellett volna lenni. Végül mégis ezt választottuk. Itt lakunk már lassan három éve. 

Nehezen szoktam meg. A tulaj fafejűsége ellenére szerettem ott lakni. De nem is az volt a baj, hanem iszonyatosan bántott az ember viselkedése. Ahogy csinálta. Később jött, hogy egy másik lakásában felmondtak a bérlők, maradhatunk ha akarunk. Nem akartunk. Egy ilyen emberrel üzletelni? Na nem! Bántott, hogy milyen lazán felmondott nekünk négy gyerekkel. Nem rakhatott ki minket, volt 6 hónapunk, és ha nem találtunk volna lakást akkor sem rakhatott volna ki, de akkor is. 

Ma már csak szánalom van bennem, láttam, hogy bánik vele a lánya. Mindenki nevetett rajta a háta mögött. Kifigurázták a viselkedése miatt. Állandóan beszélt, és szembesülhettünk azzal, hogy sok beszédnek sok az alja. Annyit beszélt, hogy olyan érzésem volt, már ő sem tudja mit is akar mondani. Minden alkalommal elmondta milyen szerencsétlen (hát nem úgy nézett ki!), meg hogy ő különben milyen rendes. 

Itt nyugi van és béke. Megkérdeztük milyen kilátások vannak arra nézve, hogy kell-e a közeljövőben a ház a tulajnak. Erre bemutatta a gyerekeit, még a legnagyobb is talán 8 éves lehetett. Megnyugodtunk, jól van! 🙂 Ennyire rendes házigazdáink még soha nem voltak. Ha bármi gond van azonnal reagál, jön, csinálja, vagy szakembert hív. Nem dumál lyukat az ember hasába, nem beszél hülyeségeket. Mi fizetjük a lakbért, vigyázunk a házra, ő meg megteszi amit kell, ha gond van a lakásban. 

Hogy meddig maradunk? Nem tudom. Lesz-e valaha saját lakásunk? Nem tudom. Egyenlőre nem vágyunk rá, hiszen nagy lakást kellene akkor vennünk, hogy elférjünk mindannyian, aztán évek múlva meg fogócskázhatnánk Gyuszival benne. 🙂 Majd az idő kiforrja mi legyen. Csak jó legyen, az a lényeg. Békében, szeretetben, egyetértésben. Eddig sem volt semmi más vágyunk, csak hogy együtt legyünk. 🙂 ❤