Eltelt! 2005. március 13-án szállt le velünk a repülőgép, reggel 8 óra körül Charleroi-ban. Vannak sosem elfelejthető emlékek, élmények. Úgy volt eredetileg, hogy 13-án végig megyünk a régi úton, ahogy megérkeztünk Brüsszelbe, de a műtétem miatt törlődött az egész. Talán egy szép tavaszi délután felkerekedünk és elmegyünk egy szép hosszú sétára.

Elevenen él bennem a veresi házunk lassan becsukódó ajtaja, Gabi búcsúja, Tamás könnyes szemei, ahogy elrohan a repülőtérről. Gyuszi szülei, testvére, Esztikém osztálytársai akik meglepetésként jöttek ki hajnalba, hogy még elbúcsúzzanak tőle. A légisikérő döbbent szeme, amikor meglátott hatunkat, a bőröndökkel, csomagokkal. Nem volt az több mint a megengedett, de ledöbbent. És máig elmondom milyen rendes volt akkor és ott a hajnali órákban. Végig nézett rajtunk, talán látta a félelmet, az aggódást a szemünkbe, gondolta most ezeken segítek egy kicsit. Felvette az összes csomagunkat és nem kellett érte fizetnünk, két hátizsákkal mentünk a repülőgépre.

Apósom máig meséli, ahogy Barnuskám húzta maga után a kis bőröndjét. Ők kint a vám előtt álltak, mi már bent. És lassan mind besétáltunk, eltűntünk a szemük elől. Barnuskám volt az utolsó. Megállt. Szomorúan visszanézett rájuk, majd ránk, előre és elindult. Ezek voltak az utolsó képek, amiket láttak rólunk.

Két órával később megérkeztünk az ismeretlenbe. A megszámlálhatatlan számú csomagot össze kellett szednünk, a négy riadt gyereket össze kellett terelnünk. Mindenki aggódott a kis csomagjáért, hiszen a hat bőröndben benne volt hat ember addigi élete. A múltunk, az emlékeink. A kedvenc ruhák, a kedvenc macik, játékok. Ami befért kilogrammba, térfogatba. 

A buszon végre elcsitultak, kaptunk egy óra haladékot, pihenhettünk. A gyerekek bealudtak, én meg csak néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Édes Istenem, itt vagyunk, megtettük!

A Midi-nél lekászálódtunk, újra rendszerezni, megszámolni mindenki meg van-e, a csomagokat kiosztani, mert minden mancsra, hátra szükség volt. És elindultunk. Emlékszem amikor legközelebb végig mentem azon a folyosón, akkor elcsodálkoztam, hogy ilyen rövid. Emlékeimben nagyon hosszú volt. Ott annak a végén éreztem először, hogy nem bírom tovább, felmondják a kezeim a szolgálatot. Gyuszival mindketten két-két 35 kg-os bőröndöt, plusz a hátunkon egy-egy 10 kg-os hátizsákot vittünk.Aztán kicsit pihentünk, aki sírt azt megvigasztaltuk, mert elszakadt a táska, lecsúszott a hátizsák, éhes, szomjas, meg különben is pisilni kell. 

És bár Brüsszelt a mozgólépcsők fővárosának is hívják, nekünk sikerült elcsípni azt a hétvégét, reggelt, amikor ezek a mozgólépcsők álltak. A töméntelen csomagot le kellett cipelnünk. Aztán jött a metro, egyikünk bent a szerelvénybe, a gyerekek sorba, már csak én kínlódok egy bőrönddel, de beszorult a korlát és az ajtó közé, a vezető meg rám zárja az ajtót. Gyuszi közé áll, nem engedi, hogy elinduljon. Kértem menjenek, de nem hagyott ott. A gyerekek sírnak, ő meg berántja egy mozdulattal a bőröndöt és engem. Máig nem tudom, hogy honnan volt annyi ereje! ❤

A következő emlék, amikor kiszálltunk a Louise megállónál és elindultunk a villamos felé. És akkor egy fal mögül felbukkant egy iszonyatosan hosszú lépcső, ahol minden cuccunkat fel kellett cipelni. Bevallom, akkor és ott elpityeredtem. A gyerekek, Gyuszi körém gyűlt, csak öleltük egymást, elfáradtam testileg, lelkileg. Gyuszi mondta, hogy majd ő felvisz mindent. És hagytam, mert már jártányi erőm sem volt. 

És végre, igen, itt vagyunk, süt a nap, jön a villamos. Kinyílik az ajtó, és Gyuszi szépen, komótosan elkezdi rakni a csomagokat fel. Senki nem szól semmit. A vezető int, hogy csak nyugodtan csinálja, mosolyog. Mások is mosolyognak a villamoson. Biztos nem először láttak már ilyet. Elindul a villamos, megint egymásba kapaszkodunk. Nemsokára oda érünk, bár fogalmunk sincs mennyit kell még gyalogolnunk majd a szállodáig, de majd csak kibírjuk valahogy.

Nézem a papírra irt pontos menetrendet hol, mikor, mivel kell utaznunk, hamarosan le kell szállnunk. Készülődünk, meg is nyomom a veszélyt jelző gombot (ki tudta még akkor mi van ráírva? 🙂 ) kétszer is, biztos ami biztos. Megállunk, jön a villamos vezetője. Mondjuk hová akarunk menni, fölöslegesen ne cügöljük le a cuccokat. Mosolyog, igen, itt kell leszállnunk, menjünk csak, ott a szálló. Újra lerakodunk, én a gyerekeket és a csomagokat számolom, majd mosolyogva elenged minket a villamos, van aki integet is nekünk. Hálás voltam, hogy nem morogtak, nem veszekedtek, pedig kétszer is miattunk kellett várakozniuk.

Igen, ott, ott, ott kell lenni abban az utcában valahol a szállodának. És igen, már látjuk is a Wellington-t, újabb hála hagyja el számat, közel van, nagyon közel. Lift van a szállóba, nem kell cipekedni tovább. Csönd, békesség, leülünk, egymásra nézünk. Megérkeztünk. És ott, akkor elkezdődött az új életünk. Mindketten 38 évesek voltunk. Katinka 17, Esztikém 15, Dávid 9, Barnuskám meg 5.