Drága férjecskémnek ajánlom a bejegyzés utáni verset, aki tanulja a gazdiságot, csontot nem sajnálva töri magát. Ez most nem vicc! A gyerekkel focizott tegnapelőtt este. Már előző nap mondta, ha nem esik másnap, akkor foci lesz a következő este. Kicsit lejt az udvarunk, így ha nyirkos, vizes a fű, akkor eléggé nagyokat lehet esni rajta.

Na de nem is esett, sőt sütött a napocska, irány focizni, nevetni, kutyát nevelni. Most már ki kell használni a jó időt, hiszen közeleg az esős időszak, a tél. És hát Charlie imád focizni. Persze igazából tök mindegy mi az, csak együtt csinálják. Szeretnek iskolába járni, együtt, egymást tanulni. Jó ezt látni nagyon!

Aztán legurult a kerítés tövébe az a labda. Kivételesen Gyuszi ért oda előbb, na gondolta jól elrúgja a labdát. Mivel már elkezdett sötétedni a bokor tövébe nem látott, hát sikerült a labda mögött lévő bokor karnyi megfásodott törzsébe is teljes erőből belerúgnia.

Bejöttek, mondta Gyuszi, hogy fáj a lába kicsit. Aztán vacsi, majd közben mondja, hogy egy kicsit jobban fáj. Na, mondtuk Dáviddal neki, hogy muti. Majd mivel a nagy lábujja inkább már csak krumplira hasonlított, hát mondtam, hogy ok, irány az ügyelet. De ő nem, meg majd jobb lesz és inkább reggel. De én meg mondtam, hogy inkább most, mert nincs se járvány, se rossz idő, ha szerencsénk van, akkor nem lesz senki az ügyeleten és hamar végzünk, míg másnap lehet el megy rá a délelőttünk. Így aztán beadta a derekát.

Sajnos megrepedt a nagy lábujjperce úgy a felénél. 

Én már akkor mondtam, hogy kőkemény gyógyítás lesz ha haza érünk. Így is lett, egyből lett három gondoskodó “nővérke” aki bármikor körbe ugrálja, akár kell, akár nem. 

Charlie érzi, hogy valami nincs rendben. Riadt, óvatos. Tegnap este suli lett volna, ment az ajtóhoz (nem is tudom hogyan, de jó naptárja van, hogy így jelez). Reggel ment volna sétálni. 😦 Lejött velem, majd hallom később, hogy a hálószoba ajtajában sírdogál. Lógó füllel jött le. Most nem megyünk sétálni. 😦 

De komolyan mondom, látni kellene, ahogy vonatban vonulnak Gyuszi után a lakásban, már csak a cicák hiányoznak. 🙂 Édeseim! ❤

És itt a vers, küldöm minden gazdinak, aki szeretettel, felelősséggel tartja, tanítja a rá bízott szőrmók életét!

Aranyosi Ervin: Hála a kutyának…

Kicsi voltál, s azt hittem én tanítlak,
én mutatom az életet neked.
S ahogy a közös évek lassan teltek,
akkor láttam: – mit is köszönhetek?
Megtanítottál önzetlenül adni,
odafigyelni, és gondoskodni tán.
Ez volt bizony a legnagyobb ajándék,
a tanulásom, az életiskolám!