Már vége! Nincsenek már jópofa videók, nevetős, ugrabugrálós, káromkodós megosztások mindenfelé. Amik persze tetszettek sok-sok embernek, csak mivel Amerika messze van ahonnan ez a kezdeményezés indult, hát elveszítette valahol az értelmét az egész. Sajnos! Pedig taníthatott volna is.

Voltak, akik bölcsen, halkan megkérdezték, hogy vajon az egymást követő fiataloknak van-e fogalmuk arról, hogy tulajdonképpen mit is csinálnak és miért? És aztán a kevésbé bölcs felnőtt megvédte a fiatalokat, hogy miért, ez egy jó bátorság próba. Tessék? Bátorság próba? Senkinek nem is jutott eszébe felhomályosítani az érintetteket, hogy ez nem egy bátorságpróba.

Miért is indult? Emlékszik még valaki? Csak a tény, hogy van egy betegség, ami felnőtt korban derül ki, a neve ALS (amiotrófiás laterálszklerózis). Mivel felnőtt fejjel nehéz megemészteni ezt az egészet, nem azt, hogy van valami baja az embernek, hanem a lassú sorvadást és a végén a korai halált. Na és ugye itt a lényeg. Többen mesélték, hogy fogadták a diagnózist, miként élték meg az új helyzetet. Ahhoz  hasonlították,  amikor egy vödör jeges vízzel nyakon öntenek valakit.

És igen, látszott a sok megosztáson, kinek rövidebb, kinek hosszabb ideig elállt a szava, levegőt sem tudott venni, sokkolta őket  a hirtelen, a semmiből jövő jeges víz.  Hiába készülsz fel rá, akkor sem tudod előre átélni, hogy mi fog rád várni. 

Én akkor már tudtam jeges víz nélkül is, hogy milyen érzés ez. Először akkor éltem át, mikor Katinkáról kiderült mi is a baj vele, akkor 3 éves volt. De nem volt annyira megrázó, hiszen lassan adagolták az orvosok a tényeket, 23 éve még nem volt gugli, aki mindenben a barátom lett volna és elmondja a tutit. Aztán szépen összeálltak a dolgok és jött az összeomlás, a kétségbeesés, most mi lesz? Szaladnék fűhöz, fához,  csinálnám én, de mit? Elveszíteni? Na neee, azt nem lehet! Ilyeneket ne is mondjon senki, kiabáltam ha kellett, elzavartam akit kellett, gyötrődtem és gyötörtem a megoldhatatlan felett. Hosszú ideig tartott, a végén úgy éreztem én halok bele, de aztán megráztam magam, felkeltem, felemeltem a fejem és mentem tovább. 

És mikor éreztem a jeges víz bénító hidegségét végigfutni a hátamon? 13 éve. Azt mondták, hogy nem lesz több beteg gyerekünk (utóbb kiderült hibás eredményt kaptunk). Esztikém és Dávid is egészségesen született. Majd megszületett mindenki Barnuskája. Szép nagy baba, majd ki csattan, eszik, iszik, növöget ahogy a nagy könyvben meg van írva. Majd az egésznek vége, felad mindent. Kórház, otthon majd kórház újra. Semmit nem találnak, széttárják a karjukat az orvosok. Katinka miatt levesznek még vért mielőtt hazamennénk. 

És ezután jött a jeges víz! Pár hét múlva meghozta a postás a levelet. Már napokkal  előtte mindig gyomorgörccsel nyitottam ki a postaládát. És most itt van, a kezemben tartom, csak ki kell nyitnom. A gyomrom már gyakorlatilag eltűnt, a szám kiszáradt,  remegett a kezemben a levél. Nem tudom kibontani, most nem, képtelen vagyok rá. Leteszem az asztalra, kerülgetem, de mintha egy marék tüzet raktam volna le, mindig oda kell néznem, vonzza a tekintetem. Ekkor már zúgott a fejem, a félelem minden tagomat átjárta. Felhívtam Gyuszit, hogy megjött a levél. Kérdi mi van benne, de mondom, hogy nem merem felbontani. Mondta, hogy döntsem el, vagy felbontom most vagy tegyem el, ne nézegessem estig míg haza ér. Reszkető kézzel felbontom,  szorítom a telefont a vállam és a fülem közé. Majd lehull a telefon, lehull a levél. És nem marad semmi, csak a bénító igazság. Amikor elzsibbad mindened, nem érzel semmit, úgy érzed levegőt sem kapsz. Valamikor meghallottam, hogy Gyuszi szólongat a telefonba, hogy Barnuskám felébredt és sír a kiságyban. Mondta Gyuszi megyek haza, nem lesz baj. És ekkor a jeges víz még nem is ért végig a gerincemen.

Többre nem emlékszem csak az erőre, hogy ne sírjak, lássam el a kisbabámat és ne érezze meg rajtam, hogy baj van. Ami még bevillan az Gyuszi arca mikor hazaért és elvette Barnust. Ennyi. Elöntött a jeges ár, kész, vége, alámerültem. 

Hogy meddig tartott? Hogy mikor értem a felszínre? Ki tudja, a felszínen vagyok már?