Ki milyen ember? 

Én próbálom a félig tele oldalról szemlélni a világot, meg ez az alap véleményem a dolgokról, de környezetemben meg ismerősök, ismeretlenek szemében a félig üres helyzetet látom.

Akár megyek az utcán az autóval. Piros a lámpa, megállok, nézelődök. Az emberek ülnek a kis mercijükben, audijukban, meg csili-vili autókban. Egyesek látom telefonálnak, ordítanak, mások a gyereket verik a hátsó ülésen (öltöny, nyakkendőben), vagy úgy ordít rá, hogy az én hajam is lobog  tőle. Vagy csak fapofával, enyhe undorral szétnézve vagy maguk elé meredve néznek ki a fejükből.

Nem, nem gondolom, hogy vigyorogva kellene ülni a kocsikban, sétálni az úton. De egyetlen szempárral sem találkozok, ahol ott lenne e nyugalom, a békesség, az elfogadás? 

A járdán egy idős bácsi éppen sétáltatja kiskutyáját. Gyerek még a lelkem, a bácsi mosolyogva magyaráz neki, simogatja buksiját, mennek pár lépést, majd  újra megpróbálja  a négy lábban négy felé menő gyereket összeszedni. Látszik rajta, próbál szigorú arcot vágni, gondolom hangot is, de ott bujkál a szemében, a szája szegletében a mosoly. 

Egy hölgy szalad ki a gyógyszertárból, bringára ugrik, közben a telefont kapja elő, mosolyogva hív fel valakit, majd elteker.

Közben az audis hölgy ha lehet még unottabb arccal nézi ugyan azt amit én. Keményre vasalt inggallérja mögül lenézően vizsgálja a körülötte lévő világot. 

Srácok egy csoportja közeledik, nagyon beszélgetnek, majd óriásit nevetnek, egymás vállát veregetve. Látszik jól érzik magukat együtt. Pár méterre tőlük kullog egy  fiú utánuk vagy csak arra megy ő is? A buszmegállóban beéri őket. A csoport nézi a srácot, majd valamelyik oda szól neki. Az meg nagy szemekkel néz rájuk, hogy ti tényleg hozzám szóltatok? Aztán egyik srác oda megy hozzá, beszélgetnek, majd hamarosan már a fiú nincs is egyedül. Hogy ismerték-e egymást? Ki tudja, most már igen. 

A mögöttem lévő autóban a csaj unottan nézi a jelenetet, megvonja  vállát majd elfordul. Mellettem a pasi elmélyülten turkál az orrába, lassan már a könyöke is eltűnik, attól félek. 

Vajon sok-sok ember mikor tanul meg értékelni kis dolgokat, örülni a kis történéseknek? Miért kell fapofával járni a világban, mintha mindenkire rászakadt volna valamilyen tragédia. Csak ha az ember elnézi, látja, műek ezek.  Nincs őszinte szeretet, érdeklődés, törődés, ha valaki meg megteszi ugyan ezeket, akkor azt nézik le, mert milyen már? Érdektelen és közönyös lesz lassan (vagy gyorsan) ez a világ.

Én hányszor mondtam a lányoknak, hogy mosolyogj, mert a mosoly másoknak is mosolyt csal az arcára, ragadós. Jóságra nem lehet bántással felelni. Mindig kérdezték, hogy minek örüljek? Annak, hogy felébredtél, hogy van családod, süt a nap, nyílnak a virágok, csiripelnek a madarak, egészséges vagy, nem köhögsz, nem fáj a hasad, keresd meg azt, ami neked örömet szerez. A fiukkal már nem ilyen könnyű a helyzet, de ha rádöbbentem őket a valóságra egy-egy beszólással, akkor ők is ledöbbennek és belátják igazam van. 

Azt gondolom, ha az emberek nem azzal indítanák a napot, hogy fúj de utálom a munkám (életem első munkahelyén a kolléganőm szívből utált, máig sem tudom miért, tehát tudom miről beszélek), hanem de jó, hogy van munkám, nem szeretem, de majd biztos lesz jobb. Ha esik akkor sem kellene utálkodni. Hát esik, mi van akkor? Kell a földnek, az állatoknak, a természet tudja mi miért van. Most is itt van ez az ősz. Igen, lehülik a levegő, igen esik az eső. De hát ennek van itt az ideje, ilyenkor ilyen az időjárás. Akkor mit kell nyavalyogni e miatt? Egyszerűen olyan érzésem van, mintha direkt keresnék az emberek, hogy mire lehet ráfogni rossz kedvüket. Pedig lehet gyakorolni, hogy jobb legyen az a nap, hogy csendesedjen el az ember lelke és lássa meg a jót és a szépet, megnyugodva ezzel.

Ti láttátok már vizesen milyen szépe csillog a fák levele? Próbáljátok meg, hogy lássátok meg a jót, a szépet és mutassátok meg másoknak is. És higgyétek el, biztos vagyok benne, hogy tőletek nagyon sokan sokkal kevesebbnek is tudnak szívből örülni.

Ha rosszul indul egy nap, akkor ne arra gondoljatok, hogy milyen rossz is nektek, hanem arra, hogy hány ember beteg, nélkülözik, nincs hol laknia vagy éhes és milyen jó is nektek! Egyszerűen kényszeríteni kell magunkat, hogy boldogabban láthassuk a világot. Muszáj. Kell.

Tökre elegem van a siránkozó világból, azt látom, olvasom, hogy emberek ezzel próbálják meg felhívni magukra a figyelmet, hogy ők milyen szerencsétlenek. És tökre elegem van a kegyetlen, kíméletlen világból is. A gyerekeknek mindig azt  tanítottam ami a Bibliában is benne van. Olyan tégy embertársaiddal, amit szeretnél, hogy veled is megtegyenek. Szerintem semmi, de semmi nem kellene, hogy vezérelje ezen kivül az embereket és máris jobb világban élhetnénk! Hol van?