Sajnos a szállón nem volt stabil internet kapcsolat. Volt, volt, de aztán hopp, már szét is kapcsolt. Így  aztán  nem nagyon volt kedvem írogatni. Meg bevallom őszintén, hogy nem is akartam. Nagyon  gyorsan eltelt az az öt nap, melyet nagyon élveztünk.

Aztán elmentünk a szülőkhöz szombaton. Este találkoztam régi barátokkal, általános iskolai osztálytársakkal, bizony le sem merem írni egyik-másikukkal hány éve találkoztunk utoljára. 

Közben pedig iszonyat meleg volt, szinte rosszul voltunk tőle. Tudom, tudom, nyár van, meg most ennek kell örülni. Csak egy a bökkenő. Az a 9,5 év sok idő. Belgiumban nincsenek ilyen meleg nyarak és egyikünk sem szereti ezt az őrült, nyomasztó meleget, hogy csak teng-leng az ember, aludni sem tud. Elszoktunk már ettől az időjárástól! Valószínűleg ha télen mennénk Magyarországra akkor a nagy hidegtől is szenvednénk. Ezért aztán hétfőn reggel Gyuszi kinyitotta a szemét, rám nézett és azt mondta, hogy másnap haza megyünk. Jó, menjünk! Tudtam, hogy szenved is, mert amikor Magyarországon vagyunk, akkor úgy mint mikor még ott éltünk, marékszámra szedte a fájdalomcsillapítót, mert nem akart  semmitől elmúlni a fejfájása. Gondolom a légnyomás miatt lehet ez, vagy fogalmam sincs. 

Kedden végig vágtáztunk Európán, végül úgy döntött Barnus, hogy neki is elég volt, hazajött velünk. Dávid is jönni akart, de nem fértünk volna el négyen a csomagokkal együtt. 

Örültünk, hogy végre itthon lehettünk, hiányoztak a lányok, az állatkák, de mindjárt el is szomorodtam. Büdi azon a nap reggelén eltűnt.

Hiába keresték a lányok, a fiuk, nem találták sehol. És közben szakadt az eső. 😦 Hívogattam, kerestem én is, de nem válaszolt, nem jött bújni, dorombolni, mesélni. 😦

Ez rányomta a bélyegét az elkövetkezendő napokra. Sokat kerestük, hívtuk. Esztikém készített  egy  kis plakátot és elvitte minden házhoz a kis utcánkban. Reménykedtünk abban, hogy innen nem ment ki, bár tudom én, hogy kilométereket képesek ezek a kis szőrmókok gyalogolni. És közben vihar volt többször, esett az eső ahogy csak bírt többször. Mindig szemem előtt láttam, ahogy a kicsi testét meghúzza valahol a bokrok alján, félve, egyedül. Hát teljesen kiakadtam! :’P

Szombaton megérkezett Dávid is, így aztán egy hónap után újra teljes volt a család, de valahogy  nem találta senki a helyét. Közben teltek a napok, esett az eső én pedig állandóan kifelé néztem. Mindig a bokrok alját vizslattam, kinyitottam az ajtót, szólongattam Büdikémet.

Hétfőn éjszaka Gyuszi felköltött. Azt mondta, szerinte Büdi itthon volt. Hallotta, hogy sír lent egy cica, le is ment, de mikor kinyitotta az ajtót akkor elszaladt. Nem tudtam elaludni utána. Kb. egy óra múlva  újra  hallottam,  hogy énekel az én cicám odakint. Lerohantam, óvatosan, csendben  kinyitottam az ajtót és halkan beszéltem neki. Ő egy rendkívül félős cica, nagyon lassan kellett mozognom, nehogy elijesszem. Aztán meglátott, és rohant utánam, be a házba. Ajtó be, Büdi bent! 🙂 Egy hét után előkerült a kis csavargó! 🙂

Na, kb. másfél óráig csak mesélte, hogy mi történt vele. Körbejárta a lakást, mindig visszajött hozzám, mintha nem akarná elhinni, hogy itthon van. Nem volt se piszkos, se sovány az egy hét után. Én azt gondolom, hogy valaki befogta. Talán Esztikém plakátjának hatására kiengedték? Mondjuk haza is hozhatták volna. De haza hozta a kis szíve! Nem felejtett el minket! 

Hát, így lett teljes a család, ezután már örülhettünk, hogy újra együtt vagyunk!

Azóta Gyuszi már újra dolgozik, mi itthon vagyunk, a lányok tanultak, diplomát írtak, most várjuk  az eredményeket. Pihenünk. Nagy munka vár ránk az év hátralévő részében! Főleg a lányokra, mert tanulás, munkakeresés, Dávid érettségizik idén, egyetem keresés, meg úgy is jön majd mindig valami. Unatkozni tuti nem fogunk idén sem. Sajnos már csak egy hét és újra kezdődik a suli. 😦

Azért visszaemlékezésként fogok írni, pár bejegyzést a nyárról, mert szeretném ha nyoma maradna a nyaralásunknak. Ilyen még soha nem volt és jó lenne emlékezni rá, később olvasni róla nekünk is, még ha csak itt is. 🙂 Ki tudja lesz-e még ilyen? 🙂