Magyarországra érkezésünk másnapján este volt egy találkozóm. Régen, még a gimiben voltunk páran, 4-5-en. 14-15 évesen az ember már másképpen látja a világot, már megtapasztalt és megélt pár dolgot. Ilyenkor az ember már tudatosabban választhat barátot, és azt is kezdi már tudni, hogy mi az amit nem akar, ami a választást is elősegíti. 

Nekem szerencsém volt, 40 ember között találtam olyan embereket, akikkel nagyon jól megértettük egymást. Akikkel együtt nevettünk, sírtunk, izgultunk, kiálltunk egymásért, megvédtük egymást ha kellett mások előtt, összefonódtak sorsaink egy kicsit, egy rövid időre. Közel hasonló időpontban lettünk   szerelmesek, izgultunk egymásért, drukkoltunk, hogy úgy legyen, hogy jó legyen. Persze voltak lányos vihogások, összenézések, cinkosságok. 

Aztán huss, vége lett. Eltelt a négy év, mindenki ment tovább. Van, akit azóta sem láttam. 😦 Valami miatt így alakult. Kár érte!

De most eszembe jutott, hogy mi lenne ha találkoznánk? Írtam, írtak, hogy igen. Te jó ég! 🙂 Nagyon örültem, izgultam. Sajnos csak hárman voltunk, de én már ennek is nagyon örültem, hogy hajlandóak voltak találkozni velem. 🙂 És leültünk és pár pillanat, mondat után úgy éreztem, mintha  visszamentünk volna az időben, beszélgettünk. Többször is azt vettem észre magamon, hogy legbelül, mosolyogva örülök ennek az érzésnek. 🙂 Nekik más volt, hiszen többször is találkoznak, beszélnek, de nem éreztem, hogy nem lennék közéjük való. Most sem. 🙂

Hálás szívvel gondolok arra a pár órára! Köszönöm, elteszem egy évig jó lesz mire visszaemlékezni. 🙂 És már nem félve, óvatosan tapogatózva fogok egy év múlva írni, hogy csajok, megyek haza, találkozunk megint? 🙂 ❤